Space Warriors >> Fight of the Mankind >> Játéktér

Mikor apám flottája megindult a Tau ellen éreztem, hogy valami nem stimmel... Számíthatott rá - még a fenyegetse ellenére is - hogy elárulhatom őt... és ez meg is történt. Az admirális erősítése hamar ott termett és a létszámbeli fölényük miatt féken tudták tartani az inváziós flottát. A tűzszűnet alatt elképesztő erőket építettek fel szinte a semmiből... becsültem az admirálist érte de... DE én mindenkinél jobban tudtam, mi mit csináltunk ezidő alatt... egy dolog nem volt tiszta számomra... apám MIÉRT bízik bennem? Vagy nem is bennem? Hanem abban amivel sakkban tart? Akárhány elméletet végig futtattam a fejemen mind más eredménnyel zárult és egyik mellett sem tudtam letenni a voksom hogy aztán ellenlépéseket dolgozzak ki, így maradt a rögtönzés... azonban semmi nem ment úgy ahogy szerettem volna...

***2 óra múlva***

A Tau rendszernél a harc még mindig tartott és az admirális jelezve az uralkodónak a katonai biztosságát jelentős létszámokat vonultatott fel a határ mentén. Azonban Kisakinak hírét se láttam... és ez baj... nagy baj volt... tenni kellett valamit különben nagyon rosszról menthetetlenre fordulnak a dolgok... de mit? Mit tehetnék? Túlságosan is kétségbeejtő volt a helyzet... és ekor beütött a tragédia... egy flotta jelent meg a radarokon... nagy... és ha azt mondom nagy akkor NAGYON NAGYRA gondoltam... 10.000 hajó... erről nem tudtam majd leesett a tantusz... apám számított rá hogy elárulom... és így a kezére játszottam a tudtom nélkül... minden katonai erőnket beveti... nem akar többet résztvenni a kis játékokban... ekkor megremegett a tér és belépett a képbe a Deus is... apám fogja vezetni a harcot... nem tehettem mást, követtem a hajóját...

- Úgy tűnik eljött a végső harc... - mondtam magamban szinte kétségbe esetten - Kisaki... hol vagy????

A csata a várt - remélt - mederben zajlott. A felkészültségünknek hála gyakorlatilag fölényben voltunk, így nem éreztem szükségességét sem a beavatkozásnak, sem újabb erősítés küldésének.
- Uram, úgy tűnik beválik. Nem számoltak azzal, hogy számítunk rájuk. -
- Úgy tűnik... Egyenlőre... De az Uralkodó furmányos, még nem lehetünk biztosak a dolgunkban. -
- Ahogy gondolja uram, de szerintem ennyire még ő sem... - az érzékelők vad csipogása vágott közbe.
- Te jóságos ég! Szinte a fél radart lefedő "valami" közelít a Centaury felé uram! -
- Az nem valami... -
- ??? -
- Az egy flotta... Egy őrületes méretű flotta... -
- Valóban úgy... -
- Igen, úgy gondolom. Tudom. Azonnali riadókészültség a teljes bevethető flottának és a Zion rendszerben várakozó 3000 hajónak. Azonnal indulunk a Centauryhoz, csak a legszükségesebb védelmet hagyjuk hátra. Ez már nem gyerekjáték. A jövőnk múlhat ezen a csatán. És ha netán... - majd elhallgattam. Elhallgattam, mert megláttam azt, amit tudtam, hogy meg fogok látni, ha eljön az idő, de nem akartam meglátni.
- Hát ez? Csak nem?... -
- De igen... A Deus... Tehát ez lesz az... Valóban ez lesz az... A végső összecsapás... -
- Gondolja hogy lehet esélyünk uram? -
- Tudom. Képesek vagyunk megtörni. Minden monstrumnak van valami gyenge pontja. A mi dolgunk, hogy megtaláljuk, és ezt kihasználva morális csapást mérjünk az ellenséges flottára. -
- Uram, a Zion 3000 hajója már bekapcsolódott a küzdelembe, de perceken belül megérkezik az ellenség is -
- Igen, tudom... Indulásra készen állunk? -
- Igen, uram! A Teljes Mélyűri flotta a parancsait várja uram! -
- Hát akkor indulás, irány a féregjárat, egyenesen a Centauryhoz! Közben pedig kérem nyisson egy csatornát és az összes hajó felé... -
- Máris kész uram -
- Figyelem a flotta minden hajójának, itt Tavaszi tekercs. Emberiség... Az emberi faj... Emberek... Mindegy hogyan nevezzük magunkat, mert ma új értelmet nyer embernek lenni. Mind felesküdtünk az emberiség szolgálatára, hát most itt az alkalom, hogy bebizonyítsuk, mindezt komolyan gondoltuk, akár az életünk árán is! Mert az életünk árán is biztosítanunk kell, hogy az emberiség, az emberi faj ne tűnjön el csak úgy egyik pillanatról a másikra a semmiben. Biztosítanunk kell, hogy a dicső emberiség további nagy tetteket végrehajtva továbbra is szerves és fontos része legyen világegyetemünknek. S ha ennek az az ára, hogy 50-100-200 vagy akár 1000 év múlva mint az emberiség valaha volt legnagyobb - életükkel és halálukkal az emberi faj fennmaradását szolgáló - hőseiként emlékezzenek ránk, akkor így kell tennünk! Mert vágyhat-e ennél többre egy katona? NEM! Hisz ki ne szeretne "tananyag" lenni az eljövendő nemzedékek történelemkönyveiben? Ki ne szeretne olyan megbecsült lenni, amit csak úgy érhetünk el, ha minden erőnket és kitartásunkat összeszedve, egy emberként összefogva megyünk, és szétrúgjuk a mocskos idegenek seggét! VELEM TARTANAK? -
- IGEEEEEN - dörgött vissza az üvöltés minden egyes hajóról
- Hát akkor nyomás előre! Menjünk, és írjunk történelmet! -
Majd egyetlen hatalmas csatakiáltással megindultunk a féregjáraton a Centauryhoz, ahol életünk legnagyobb csatája várt ránk...

Véres küzdelem volt a két emberi faj között... A galaxisukat védő Emberek és a Galaxist elfoglaló másik dimenzióból származó Emberek között... Ember az ember ellen mégis nem úgy, ahogy eddig a történelemben valaha is előfordult... Ez az "irónikus" fordulat egyesítette az emberi fajt végül és most itt álltak egy küszöbön amit ha sikerül átlépniük fenn maradhatnak és megszakíthatják a dimenziókról dimenziókra vándorló másik faj pusztítását... ha viszont nem képesek átlépni.... akkor arra a sorsra jutnak mint előttük oly sokan. Az inváziós birodalom és a Mélyűri Flotta minden mozdítható hadihajója a Centaury rendszerben harcolta utolsó csatájukat... A létszám noha hasonló volt az erő viszonyok már nem olyan kiegyenlítettek. A Deus hatalmas mérete már egy fegyvertényt jelentett míg tűzereje... megsemmisítő. A csata első fél órájában még az egymás közt cikázó és a frontvonalban küzdő hajók ezrei mögött maradt, lő távon kívül. Úgy tűnt nem avatkozik bele... csak én tudtam... ennek a monstrumnak nem kell közel mennie... aztán az űr sötétje felizzott és a Deus elsütötte a fő fegyverét... Az admirális bal szárnya, majd 2000 hajó semmisült meg.... sokkoló volt a hatás. Apám szokás szerint nem volt tekintettel a sajátjaira, közülük is a tűzvonalba kerültek elhullottak... Én tétlenül várakoztam apám hajója mellett... csak nézhettem ahogy az egykori barátaim - már ha van még jogom így hívni őket - sorra hullottak el...

- Elbuktunk? - mondtam magamban - Minden hiába való volt? MINDEN?

Ekkor azonban a tér és az idő megremegett, majd az admirálisék mögött megjelent... a Deus... legalábbis ők azt hitték, hogy van belőle még egy... Azonban ekkor adás érkezett nyílt frekvencián minden hajónak így az enyéimnek is:

- Itt Kisaki hercegnő a Singularity másodtiszte, a Mélyűri Flotta hajói vonuljanak ki a C2-es szektorból, megkezdjük az ellenség megsemmisítését és hajó kapitányának vissza szerzését!

Én szinte ki tudtam volna ugorni a székemből örömömben, erre a pillanatra vártam... talán összejöhet a tervem.

Hamarosan az admirális kivonta a kért szektorból a csapatokat és a Singularity elsütötte a fő fegyverzetét... A hatalmas energia nyaláb letarolta az ellenség középső vonalát, esélyt adva a betörésre... döbbenetes látvány volt. Egy hajó ami képes felvenni a Deus-al a versenyt... mindent megváltoztathat. Azonban kérdésekre nem volt idő lépni kellett... Apám azonnal elrendelte a támadást és én is megindulhattam a csatamező felé. A hatalmas monstrumok egymásnak estek és szinte esélytelen volt bárki is aki közbe akart szólni. Én a hajómon ekkor léptem akcióba, mérges gázzal töltöttem fel a szinteket, míg a hídon mindenkit megöltem. A csata zűrzavarában nem tűnt fel senkinek, hogy a hajóm csak sodródik míg én egy komppal a Singularity felé indultam.

- Kisaki! Kisaki! Nyissd a B13-S2-es hangárt! Dokkolok! Mond hogy Lola ott van!

Vártam, vártam majd 2 perc múlva jött a válasz:

- Bátyus! - éreztem a hangján az örömöt - Igen itt van - folytatta
- Nincs időm elmagyarázni! Gyertek a hangárba, mindjárt dokkolok!
- Máris!

Kisaki nem kételkedett, Mikor bedokkoltam ő és Lola is ott toporogtak majd a nyakamba ugrottak.

- Tudom mit akarsz mondani - kezdett bele azonnal Lola - de muszáj volt eljönnöm nem akar- azonban ennél tovább nem jutott és ájultan ernyedt el a kezeimben miközben egy gyors fogással eszméletlenné tettem.
- Bátyus?! - kérdezte értetlenül Kisaki
- Azonnal a műtőbe! - kaptam fel és rohantam vele - útközben mindent elmondok!

Míg oda értünk elmeséltem Lola szívében a chipet... ha megölöm az uralkodót, aktiválódik és egy méreg végez Lolával... ha nem engedelmeskedek távvezérléssel aktiválja. De már tudom mit kell tenni...

Mikor ott voltunk a dokik azonnal megvizsgálták és felém fordultak:

- Sajnos képtelenség lenne eltávolítani...
- Sejtettem... - mosolyogtam - épp ezért.... mennyi ideig tart egy szívtranszplantáció?

A kérdésemre meglepődtek és azonnal fejtegetni kezdték:

- Hát, 10-15 perc az egész de megfelelő szívet találni... itt és most...
- 10 perc alatt legyenek meg - feküdtem fel a műtő asztalra
- Bátyus! - ragadta meg a kezem Kisaki
- Nincs időnk hugi - mosolyogtam rá - egy korábbi orvosi vizsgálaton, még az állomáson, kiderült, hogy az én belső felépítésem megegyezik Loláéval... ő az én e dimenzió béli alteregóm...
- De ha megteszed!

Felültem az asztalról és átöleltem majd megcsókoltam... tudom testvérek vagyunk de ez volt az én búcsú ajándékom...

- Sajnálom hugi... - súgtam halkan a füleibe - vigyázz a gyermekeimre és Lolára kérlek

Majd végül egy barackot nyomtam a fejére miközben a könnyeivel küszködött majd vissza feküdtem az asztalra.

- Doki, lásson hozzá... - én így is úgyis haldoklok... gondoltam magamban

***10 perc múlva***

A műtét gyorsan ment és én, bár még baromira fájt, a hangárba siettem. Lola még nem tért magához és a műtőben feküdt egyedül Kisaki kísért.

- Mond Kisaki - kászálódtam be egy vadászba - jó testvér voltam?
- A legjobb - mondta küszködve a sírással - szeretlek bátyus!
- Én is hugi - mosolyogtam rá miközben elkezdett lassan leereszkedni a kabin teteje - ha Lola felébredt... mond meg neki... szerettem... szeretem... és szeretni fogom...
- Meg fogom - suttogta, beszélni már nagyon nehezére esett
- Légy jó hugi... vigyázz magadra...

Azzal lecsukódott a kabin és én felszálltam majd a Deus felé repültem, élesen cikázva a roncsok, törmelékek és más hajók közt, szúró és éles fájdalommal a mellkasomban miközben hevesen vért köhögtem... úgy tűnt a műtét felgyorsította a folyamatot.... Hamarosan a Deus hangárába betörtem, kilőve a kapukat és landoltam, útban az irányító terem felé aki szembejött nem élte túl. Nem számítottak rám és az "erőmre" így a hídra érve hamar végeztem mindenkivel, kivéve az apámmal. Ő teljes nyugalommal ült a székében míg én egy lézerpisztolyt szorítottam a fejéhez míg mellette álltam és a székébe épített pulton pötyögni kezdtem. Hamarosan minden hajó beszüntette a tüzet és a csatatérre néma csend ült. Az admirális is várta mi történhet épp úgy mint Kisaki és Lola aki magához tért és félelemtől reszketve ült mellette. Elindítottam egy frekvenciát amit minden ott lévő hajó hallott és nemsokára feltűnt a képernyőn az Admirális és Kisakiék hídja amint helyre állt a videó kapcsolat. Sokkoló képeket láthattak amint az apám fejéhez szorítom a pisztolyt.

- Admirális... Kisaki... Lola - mondtam mosolyogva - eljött a történetünk vége....
- Ha megölsz meg hal a feleséged! - vágott közbe apám
- Had fejtsem ki - folytattam - apám Lola szívébe ültetett egy chippet ami reagál az ő szívére... ha meghalna Lola is meghal... ezzel tartott sakkban... De... - és itt nagy levegőt vettem - C15F23S233F56 Béta 1 parancs!

Ekkor az inváziós flotta hajói pár pillanat után sorra elkezdtek felrobbanni... egytől-egyig... alig 2-3 perc alatt az összes inváziós hajó megsemmisült...

- Vége van apa... - néztem a vak szemekbe
- Még nincs... ha megölsz elveszíted a kedvesed!
- Nem... - gomboltam ki a felsőmet és látható lett a műtét hege amit direkt kértem hagyjanak meg - vesztettél APA

Noha vak volt láttam az arcán a döbbenetet mikor rájött, számára nincs tovább. A következő pillanatban meghúztam a ravaszt és apám holtan esett ki a székből. Éreztem amint aktivizálódik a chip és a méreg gyorsan terjedni kezd... Leültem a székbe és az eseményeket döbbenten figyelőkhöz szóltam.

- Hugi... sajnálom... nem lehetek ott melletted a békés napokban... tudom arra vágytál... kérlek ne haragudj.,, - mosolyogtam rá

Kisaki nem bírta tovább és térdre rogyva sírt míg a képernyőre nézett.

- Lola - folytattam míg ő is sírni kezdett - direkt nem mondtam el. Bocsáss meg a durvaságomért... de a gyerekeinknek rád van szükségük és nem egy ilyen apára - erőltettem magamra egy mosolyt azonban ekkor vért kezdtem el felköhögni és folyamatosan kezdett romolni a látásom - látni akartam ahogy felnőnek a gyermekeink a békés új világba... de nekem ez nem adatik meg... túl sok a bűnöm...

- Hector!!!! - zokogta végül

- Ne sírj... remélem szép emlékeket tartod csak meg rólam. És ne feledd... a szívem mindig veled lesz - mondtam lágy hangon

Ekkor ismét egy adag vért köhögtem fel és iszonyú fájdalmaim voltak és a légzésem is nehézkessé vált.

- Admirális... - ziháltam - Tavaszi Tekercs... barátom... remélem még hívhatlak így... jó ideje nem tegeztelek - kapkodtam levegő után - annyiszor elárultalak... remélem azért nincs harag - köhögtem most már szinte rendszeresen - a gyermekeimnek majd... azért mesélj... rólam jó? - nevettem erőtlenül - A keresztapjuk majd elmeséli mit tettem értük nem? - sóhajtottam fájdalmasan - még ha mind az amit tettem.... szörnyűség is volt...

Lassan pötyögni kezdtem a konzolon de már csak emlékekből, a szemeim már nem láttak semmit, és hallani is már csak tompán tudtam, és minden honnan éreztem, hogy vér szivárog. Az orromból, fülemből, szemeiből... nem lehettem szép látvány, főleg, hogy a fájdalomtól már az arcom is éreztem kezd torzulni.

- Az utolsó dolog... amit még meg kell tennem... mint a Birodalom... uralkodója... az... az..., hogy... feloszlatom.... ezt... a korcs... fajt... - majd megnyomtam az utolsó gombot - A csillagok közt ha járnak... gondoljanak néha rám is... oksi? - mosolyogtam egy utolsót

A képernyő lassan zizegni kezdett, romlott az adás majd végül megszakadt és a felbukkanó képen a Deus-t robbanások rázták meg belülről. Egy, kettő majd három, egészen addig míg az egész hajó apró darabokra nem szakadt és egy iszonyatos utolsó robbanásban atomjaira nem hullott... Ezek után teljes csönd volt... többé semmi sem hallatszott... sem bejövő adás sem ellenséges jelek nem voltak többé foghatók... csak a roncsok tengere maradt ott az Emberiség előtt...

Kaotikus küzdelem volt... Küzdelem a fajunk fennmaradásáért... A közben bekövetkező meglepetéseket sorolni is hosszú lenne... A megjelenő "újabb Deus", amin viszont Kisakiék voltak. Hát volt hatása, az már egyszer biztos... Majd a hirtelen csönd... Nem tudtam mire vélni... Már épp újra támadásba küldtem volna a flottát, amikor...
- Uram, videóadás a Deusról! -
- Hm... Mit forralhat ez a fránya... -
Majd a döbbenet... Földvájó mongúz?... Létezik ez? Hát mégis megcsinálta?
Ott állt fegyvert fogva az apjára majd egyetlen szavára a teljes ellenséges flotta megsemmisült...
*Na ez már valami!* - kezdtem volna lelkendezni, azonban éreztem, hogy valami nem stimmel...
Miután meghúzta a ravaszt, látszott rajta, hogy percei vannak hátra...
Elköszönt mindenkitől... Szeretett húgától és kedvesétől, akik nem tudták sírás nélkül megállni, de én is éreztem, hogy itt most tényleg vége van... Majd hozzám fordult. Élet már szinte nem volt benne...

- Admirális... - Tavaszi Tekercs... barátom... remélem még hívhatlak így... jó ideje nem tegeztelek - annyiszor elárultalak... remélem azért nincs harag - a gyermekeimnek majd... azért mesélj... rólam jó? - A keresztapjuk majd elmeséli mit tettem értük nem? - még ha mind az amit tettem.... szörnyűség is volt...

Szavai még az én sokat látott fejemnek is szörnyen fájdalmasak voltak.
- Bárcsak adná az ég, hogy még hosszú időn keresztül tegezhess barátom... A lehető legjobb katona és barát voltál, akit csak kívánhat egy ilyen vén, érzések nélküli űrcowboy. Igen... Helyetted is vigyázni fogok a családodra, míg el nem jön az én időm is - mondtam elcsukló hangom, miközben egy apró könnycsepp préselődött ki a szemem sarkán - Isten veled, öreg cimbora... - több szót már nem tudtam magamból kipréselni, csak könnybe lábadt szemekkel figyeltem egy páratlan és pótolhatatlan EMBER küzdelmét a túlvilág hívó szavával... -
Majd - mintegy szimbolikusan jelképezve a Birodalom végét - a Deus apró darabokra robbant...

Mindezzel valami véget ért... Az emberiség megmenekült, hősök lettünk, akiket az utókor megbecsülése fog halhatatlanná tenni, én azonban most mégsem tudtam örülni... Leírhatatlan ürességet éreztem, ahogy még órákig bámultam a sodródó roncsokat.
Majd az idő múlásával szép lassan lecsillapodott bennem minden, a racionalitás újra tért nyert az elmémben, és megvilágosult, hogy mindezt értünk tette... Hogy mi legalább élhessünk abban a világban, amit Ő megálmodott... Abban a pillanatban az is világossá vált számomra, hogy nem mi vagyunk a hősök... Itt csupán egyetlen hős van... Földvájó mongúz kapitány, aki mindent, ami számára fontos volt, hátrahagyott azért, hogy
egy másik faj szebb holnapra ébredhessen...

- Kisaki, Lola, gyertek, építsünk új jövőt, ahogy ő is akarta volna - küldtem át egy videóüzenetet, miközben megtettem az első lépést, útban a remélt jövő felé...