Sempiterna Vita Legendája >> Játéktér

*** Bevezető ***

Zealion földje... az 1000 éves birodalom szülőhazája.

Spoiler:

*** I. Fejezet ***

Az én nevem Dancing Water. Víz elementál vagyok. Egyike, a leghatalmasabbaknak. Talán ez az, ami a sorsomat úgy alakította, ahogy...
Igyekeztem békében élni mindenkivel, ha kell közvetíteni a vízi és szárazföldi lények vitáiban, nem elfelejtve, hogy az én elemem a víz...
Történt egy napon, hogy újra éreztem, szólítanak, segítséget kérnek tőlem. Mindez Souda szigete mellett történt. A felszínre érve azonban nem találtam senkit, csak azt éreztem, hogy itt valami nincs rendben... A semmiből egyszer csak megjelent egy fekete csuklyás alak, aki arra akart megkérni, hogy segítsek neki elintézni pár dolgot, cserébe ő sem lesz hálátlan. Bár gyanús volt, de úgy döntöttem meghallgatom mit akar. A válaszom ezután azonban egyértelmű elutasítás volt - sötét ügyeket akart velem elintéztetni. Erre a csuklyás alak láthatóan haragra gerjedt. Furcsa nyelven kezdett valamit egyre hangosabban kántálni, miközben elővett az erszényéből egy üvegcsét, és annak tartalmát a tengerbe öntötte. Én megpróbáltam visszatérni a tenger mélyére, de az a valami - látszólag vér - körülvett és nem engedett lebukni, bármennyire is erőlködtem. A rituálé mintegy megpecsételéseképp pedig a semmiből belém csapott egy villám... Ez az utolsó, amire emlékszem...
Ezután a tenger mélyén ébredtem.
*Talán csak egy rossz álom volt?* - gondoltam, és próbáltam elfelejteni az egészet.
Azonban valami más volt... Valami megváltozott... Néha olyan érzésem volt, mintha nem is önmagam lennék... Önkéntelenül is időről időre felkerestem/fel kellett keresnem a fekete csuklyás alakot, aki ilyenkor mindíg valami piszkos munkát sózott rám, ami ellen nem tudtam védekezni. Szabotázsok, gyilkosságok, megfélemlítések sora szárad a lelkemen... Azonban nem akármilyen módon... Arra lettem figyelmes, hogy ebben a tehetetlen állapotban egyszerűen változtam a kinézetemet... Azzá válok, amivé akarok... Amivel a leginkább el tudom érni a - nem vágyott - "céljaimat". Majd miután ezzel végeztem, visszatértem a tengerbe, ahol a tudatom ismét szabad lett, és szörnyű érzés volt, hogy ezeket a szörnyűségeket - ha nem is önszántamból - de én követtem el... Tenni pedig - bár próbáltam ellene - de nem lehetett...
Így ment ez hosszú időn keresztül, amikor is a fülembe jutott, hogy a császár meghalt, a birodalom szétszakadt, káosz lett úrrá mindenem. Ekkor az alak ismét "hívatott", most azonban nem megbízása volt számomra, hanem, hogy úgy mondjam "elbúcsúzott". "Megköszönte" hogy ilyen jó szolgája voltam, de neki dolga van északra, amit akart, elvégeztetett velem, innentől kezdve már nincs szüksége rám. Nagy örömmel fogadtam a hírt, remélve, hogy az életem visszatérhet a régi kerékvágásba, azonban csalódnom kellett. Nemhogy a rontó varázslatot nem vette le rólam, még egy olyan varázslatot is hátrahagyott, ami megakadályozza, hogy elhagyjam a Souda sziget környéki tengereket. Na és az időről időre rám törő pusztításvágyat... Az egyetlen úgymond pozitív dolog, hogy az alakváltó képességem is megmaradt. Így fel tudom venni bármi alakját, ki tudom próbálni milyen akár a szárazföldön járni, akár repülni, így könnyebb a kommunikáció is más lényekkel.

Hát ez lenne az én történetem, így tengetem mindennapjaim a Souda szigeten és a környéki vizekben, próbálva elnyomni a sötét gondolatokat és az új képességemnek hála továbbra is megpróbálni ott segíteni, ahol csak tudok.

Éjszaka van. Épp a mélyben szunyókáltam, mikor is egy álomképre, látomásra riadtam fel. Egy férfi, inkább fiú zuhant be élettelenül a tengerbe, miután eltalálta egy nyílvessző...
*Hm... Álom volt? Meg történt? Vagy meg fog történni?* - morfondíroztam, de egyre erősebb kezdett lenni az érzés, hogy ennek utána kell járnom.
*A fiú egy magaslatról esett le - próbáltam feleleveníteni a "látottakat" - a közelben van egy domb a part mentén, talán... talán meg kéne néznem...*
Így hát ahhoz a partszakaszhoz úsztam, ahol a domb áll. Fel voltam készülve rá, hogy csak rosszat álmodtam és feleslegesen fárasztottam magam ide, így sikerült még magamat is meglepnem: egy mozdulatlan test valóban egyre mélyebbre sodródott a jeges mélység felé. Nem tétováztam, azonnal utána úsztam, megragadtam a ruhájánál fogva és gyorsan a felszínre úsztam vele. Kiemelkedtem a vízből és biztonságos magasságba tettem, nehogy visszacsússzon a vízbe. A mellkasán egy nagyobb seb éktelenkedett, erősen vérzett.
*Most meg mit csináljak? Ennél többet nem tudok tenni érte. Hacsak - futott végig az agyamon egy gondolat - Hát persze, felveszem egy ember alakját, aki... Igen, ez az, ember leszek, orvos és...*
Befejezni már sem kedvem sem időm nem volt, már éreztem is a változást a testemen. Bár nem először és nem is másodszor csináltam, még azért egy kicsit mindíg szokatlan érzés ez az alakváltás...
Az újonnan szerzett orvosi tudásomnak - na meg a közelben nagy számban élő jótékony hatású növényeknek - hála sikerült elállítanom a vérzést, a sebét is elláttam, majd még egyszer utoljára megvizsgáltam.
*Lélegzik. Mostmár csak megmarad. Többet már tényleg nem tudok tenni érte.*
Mielőtt távoztam volna, az ujjammal a víz elem jelét rajzoltam nem messze mellé a homokba, hogy...
Majd ezután alaposan körülnézve, nem láthat e valaki, visszaalakultam eredeti formámba, és visszatértem éltető közegembe, nem sejtve, lesz e még dolgunk valaha egymással...

Mikor magamhoz tértem a tűző napon iszonyúan pocsékul éreztem magam.

- Meghaltam és a pokolra jutottam?

Morfondíroztam aztán rá kellett jönnöm, hogy nem. Nem is haltam meg... valahogy túléltem... nem tudom hogy de sikerült. A sebem már teljesen eltűnt és össze forrt... a vámpír regenerálódás... hittem elsőnek, aztán észre vettem, hogy ennél többről van szó. Valaki kezelt... akkor ezek szerint megmentettek... de ki? Mikor fel akartam tápászkodni egy a homokba rajzolt jelbe tenyereltem. Mikor szemügyre vettem, felismertem.

- Ezek szerint nem "valakit" kell keresnem hanem "valamit"... hol láttam ezt a jelet? - vakartam meg a fejem - Talán a könyvtárban... áááhhh... nem mehetek a városba, a tegnapiak után tuti nem!

Ekkor villant be...

- A megrendelt felszerelés!

"Haza" siettem de még szerencsémre el tudtam bújni egy közeli bokorban, ugyanis felforgatták a lakásom... és akik tették épp most távoztak. Mindegyik fekete csuklyás volt, az arcukat nem is láttam.

- Vámpírvadászok? - töprengtem - nem... ezek valami mások... de mit akarnak tőlem?

Nem volt más lehetőségem, visszasiettem oda ahol magamhoz tértem. A jel még mindig ott volt.

- Valahogy meg kellene idéznem azt a valamit vagy valakit... hm... - ültem le de ebben a pillanatban ismertem csak fel a jelet és azonnal felpattantam - ez a víz elem jele! - kiáltottam fel majd azonnal le is huppantam vissza a homokba és tovább gondolkodtam - De... és akkor ez mos mit jelent? Víz... víz... víz... wáááá, hülye vagyok én ehhez! Nem vagyok mágus!!!

Felálltam és belegyalogoltam a sekélyes részbe és kiáltozni kezdtem:

- Hahó! Víz izé!!!!! Haló!!!! - ennél hülyébben még sose éreztem magam... de nem tehettem mást, talán ő majd tudna segíteni a problémámban

Abban a tudatban tértem vissza a mélybe, hogy minden tőlem telhetőt megtettem az ismeretlenért és reggel magához térve jól lesz, így aztán nyugodtan hajtottam újra álomra a fejem.
Reggel felébredve - amiben csak az időérzékem segít a koromsötét mélyben - úgy éreztem, meg kéne néznem magához tért-e már, elment e vagy mit csinál. Mindíg segítőkész voltam azzal, aki megérdemli, de ez most mintha más... mintha több lett volna...
De mielőtt végleg elhatároztam volna magam, már úgymond nem maradt választásom, hiszen érzékeltem, ahogy hív engem.
*Gyerünk, nézzük meg mit szeretne és hogy érzi magát. De... várjunk csak... talán... talán megijedne és elfutna ha csak úgy felemelkednék és meglátna így... talán... megoldom*
A felszín felé vettem az irányt, és láthatóvá vált, ahogy ott áll a sekély vízben a hívogat. Úgy döntöttem, megállok a felszín alatt és így kezdek vele kommunikálni, nehogy elijesszem esetleg.
- Itt vagyok idegen, a part törése alatt. Hallak téged. Mond miért hívtál? -

Egyszer csak megszólalt a víz... alattam... pontosabban előttem, és alattam....

- Wow... beszél a víz... ilyet se pipáltam még - vakartam a fejem - ööö mr. víz, ööö előszőr is köszönöm, hogy megmentett másodszor meg... szóval - gondolkodtam elmondjam e hogy vámpír vagyok, de inkább még nem, jobb ha nem tud róla, mindenki féli és gyűlöli a vámpírokat, nem csodálom - szóval... nem tudna segíteni ebben-abban? Mármint, hogy konkrét legyek, terveztem lelépek erről a szigetről. Hajót akartam építeni csak hát közbejött valami... elsőnek azt hittem vám... izé.. vá-vá vámosok! igen szóval vámosok lehettek de aztán nem... valami nagyon nem stimmelt velük, full fekete csuklya, volt mindegyiken és feldúlták az egész házam... így hát segítséget szeretnék kérni... bár nincs mit adnom cserébe...

*Hogy micsoda? Fekete csuklyás emberek? Pont mint az, aki... Ezért érezhettem meg az éjjel is... És ezért éreztem úgy, hogy meg kell néznem, mi van vele... Egy közös ellenség bánt el mindkettőnkkel, már ha jól gondolom*
- Nincs mit, amikor csak tudok, segítek. De ezek az események... Úgy érzem, nem véletlen, hogy mi találkoztunk... Úgy érzem... Jól tettem, hogy megmentettelek, megbízhatok benned. Most a felszínre jövök, de mivel nem szeretném, hogy esetleg megijedj tőlem, ezért megkérdezem, hogy mit szeretnél, milyen alakban jöjjek elő a vízből? Ember? Vagy bármi más? Csak hogy ne kelljen esetlegesen feszengened, amiért egy... Na mind egy is, akkor tehát? -

Hoh, megilyendni? - morfondíroztam magamban - hát ha van nálam is ilyesztőbb "valami" akkor már jól érzem magam.

- Öhm, háromlábú csirke? Bocs, bocs csak ilyen kérést még nem kaptam - nevettem hülyén - ööö az emberi alak jó lesz, szerintem. Aztán el kéne menni a házamhoz, te többet meg tudnál mondani abból mit és miért akartak ott ezek az izék.

- Rendben, akkor emberi alakban jövök elő -
Még szinte be sem fejeztem a mondandóm, máris éreztem az átváltozást. Úgy gondoltam, a saját korosztályával nyilván mindenki könnyebben kijön, így egy vele egykorú fiú alakját vettem fel, majd immár emberként a felszínre úsztam, kikászálódtam a vízből és odamentem az mostmár nem is oly ismeretlenhez üdvözölni.
- Üdvözöllek emberi lény, az én nevem Dancing Water. Víz elementál vagyok, megspékelve egy kis... Na de ezt majd később... Akkor hát induljunk a házadhoz és talán kölcsönösen tudunk majd segíteni egymásnak. De ha te esetleg nem, én akkor is szívesen válaszolok a kérdéseidre és segítségedre leszek megoldani, kik/mik is voltak ezek és mit akartak tőled. Ja, és mielőtt elfelejteném... - tettem hozzá sejtelmesen ,majd kicsit közelebb hajoltam hozzá és halkabban fojtattam - ha kicsit jobban megismertük egymást, beszélhetünk arról a háromlábú csirke dologról - mondtam, majd hangosan felkacagtam.

Mikor megérkeztünk az egész ház fel volt dúlva, láthatóan nagyon kerestek valamit. Még a padlót is feltépték és a falakon fura jelek voltak felfestve... vérrel. Éreztem hogy a vér szaga hatással van rám.. nem jó ez így.. ha mg itt kell maradnom... nem tudom meddig fogok tisztán gondolkodni.

*Mire lehet szükségük ettől a fútól ezeknek az akármiknek? És ezek a jelek... Vérrel... Pont, mint amivel engem is... na de...* - töprengtem, de nem leletem válaszokra.
- Hát nem is tudom... Esetleg... Nincs valamid ami esetleg értékes? Áhh, nem ezek nem egyszerű rablók... Akkor talán valami... Valami amiről nem tudod, milyen értékes valójában... Valami régi... Vagy talán... -
Reméltem tud mondani valamit, ami mentén elindulhatunk, de valószínű, hogy olyan dolgot kerestek, amiről nem is sejti, hogy fontos/értékes lehet...

Semmi értékem sincs, napról-napra tengettem az életem... ötletem sincs mit kereshettek...

Ekkor valamit megéreztem, abba hagytam a mondandóm és felnéztem a plafonra, ekkor vettem észre, hogy vérrel üzenetet hagytak, egy olyan nyelven amit csak én ismerek. A falumnak volt az ősi beszélt nyelve és mivel már csak én élek közülük... én ismerem... vagyis azt hittem... ezek szerint... valaki még él..?

"Túl sokáig volt nálad az ami az enyém"

Az üzenetet nem értettem... semmim nincs... a múltamból sem hoztam el semmit... miért? Miért történik ez?

Az erős vér szag kezdte megtenni a hatását, nehezebben vettem a levegőt és iszonyúan szomjasnak éreztem magam.

- Ki.. kéne mennünk... kell egy kis friss... levegő - mondtam végül és kibotorkáltam a házból majd leültem a fűbe

- Hát ezt valahogy gondoltam, remélem nem sértelek meg vele... Viszont -
Látva mit csinál, fenéztem én is a plafonra és valami kriszkraksz volt látható, szintén vérrel felmázolva.
*Hát ez aztán túl sokat nem mond nekem, de talán...*
Miután levettem a szemem a plafonról és újra rápillantottam, úgy tűnt, mintha ő megértette volna, mit jelent ami a plafonom van. Már épp rá akartam kérdezni, amikor mintha hirtelen rosszul lett volna, kitántorgott az ajtón és leült a fűbe. Ezt kicsit furcsálltam, de végülis érthető, feldúlták a házát, vérrel festették össze a falakat, ezt nem egyszerű megemészteni, biztosan túl sok volt neki egyszerre.
Miután leült, én is követtem és mellé ültem a fűbe.
- Jól vagy? Gondolom nem egyszerű feldolgozni a történteket... De lenne egy kérdésem... Nekem valahogy úgy tűnt, mintha te megértetted volna a plafonra írt jeleket... - mondtam kérdően a szemébe nézve.

- "Túl sokáig volt nálad az ami az enyém" ~ mondtam neki komor hangon - csak azt nem tudom mire gondoltak, mint láthatod semmim nincs. Amúgy jól vagyok, nem a ház feldúlásával van bajom... csak a vérrel... mondjuk úgy nem bírom a vért. Most már biztos vagyok benne hogy el kéne tűnnöm erről a szigetről... segítesz? - néztem végül rá

"Túl sokáig volt nálad az ami az enyém"
- Értem, szóval ezt jelentette... Hát nem tudom... Talán nem is egy tárgyról van szó... Ami pedig a vért illeti, nem te vagy az első, az nem repes az örömtől a vér láttán, szóval megértelek. Abban viszont én is egyetértek, hogy el kell hagynod a szigetet, mert rövid úton eltesznek láb alól azok, akinknek már majdnem sikerült. Ehhez minden tőlem telhető segítséget megadok. Esetleg van is már ötleted, hogyan lehetne kivitelezni? -

Hát a hajókázós ötletemnek lőttek... az meg gondolom túl nagy kérés lenne hogy ha már úgy is vízi lény vagy, kivigyél valahogy... ha más nem akkor úszni fogok... de talán ha feljutok valahogy egy hajóra... bár amik ide jönnek, azokat ellenőrzik... szinte lehetetlenség lenne feljutnom oda... amúgy... nincs kedvem velem jönni? Mást nem ismerek akire számíthatnék...

Kicsit meglepett, de mindenképp pozitívan, hogy magával hív... És én a legnagyobb örömmel kivinném őt erről az átkozott szigetről, csak hát ugye...
- Emlékszel, mikor kijöttem a vízből, aztmondtam, hogy mindenben segítek, ha te nem is tudsz nekem... Mivel az általad is említett bizalom kölcsönös, ezért most elmondok neked valamit... Elmondom, hogyan lettem az, ami vagyok... Mint már mondtam, én egy víz elementál vagyok, fajom egyik legjelesebb képviselője. Egy napon hívószóra lettem figyelmes, olyasmire, mint ahogy te is hívtál engem. A felszínre érve csak egy fekete csuklyás alakot láttam, aki - miután megtagadtam az együttműködést a sötét ügyeiben - valamiféle varázslatot küldött rám, miközben egy üvegcséből valamit - azthiszem vért - öntött a tengerbe és megtörtént... Attól a naptól kezdve akaratlanul is szolgálnom kellett és rémes dolgokat követelt tőlem... Az egyetlen úgymond pozitív hozománya az egésznek, hogy alakváltó képességre is szert tettem. Ennek köszönhetően látsz most annak, aminek, embernek. Ez az alak egy ideje már itthagyta a szigetet, a varázslat azonban továbbra is él, alakváltó maradtam, de időnként szörnyű érzések fognak el, hogy valami igazán gonoszat tegyek... Ezek ellen próbálok harcolni, több kevesebb sikerrel... És még annyi, hogy a varázslat "mellékhatásaként" a sziget környékét sem hagyhatom el soha... Mintha egy láthatatlan erőtérbe ütköznék, akár vízen, akár levegőben, akár szárazföldön... Ezért amit csak tudok, megteszek, hogy kijuthass innen, de elkísérni sajnos nem tudlak... Viszont azt gyanítom, hogy van kapcsolat a házad feldúlói és a rám ezt a szörnyűséget küldő csuklyás alakok között. Hát... Ez lenne részemről a történet, ami alighanem örökre ehhez a szigethez köt, de igyekszem a pozitív oldalán megragadni a dolgokat és - mint most neked is - segíteni azoknak, akik rászorulnak... Ha már magamon nem tudok - tettem hozzá csak úgy magam elém dünnyögve -. Tehát, ezek után mit gondolsz, hogyan lehetnék a leginkább a segítségedre? Ha gondolod, amíg a varázs engedi, kivihetlek a tengerre, de ahhoz elég messze van a legközelebbi szárazföld, hogy egy léptékben leúszd. Viszont számos - egy ember esetleges szállításához megfelelő méretű - vízi lénnyel ápolok baráti kapcsolatot, így ha gondolod, utána kérdezhetek, elvinnének-e a legközelebbi szárazföldig. Jobb ötlet híján ezt tudnám nyújtani. Mit gondolsz? -

Megleptek az őszinte szavai és felmerült bennem hogy el kéne mondanom hogy én sem vagyok teljesen "normális"... épp meg akartam szólalni mikor félreismerhetetlenül megéreztem azt az édeskés illatot... a friss vér illatát... Mivel már így is zavart voltam ez a felettébb erős illat győzött. A fejemhez kaptam majd összekuporodtam, próbáltam erőt venni magamon de nem ment...

~Vér... friss.. - álltam fel gonosz vigyorral az arcomon és a part felé vettem az irányt elképesztő sebességgel, mintha nem is ember lennék

Amint oda értem egy csoport épp egy fiatal lányt ütlegelt, valószínűleg pénzt akartak... vagy mást... nekem akkor és ott nem számított, éhes voltam. Szó nélkül nekik estem és szemvillanás alatt megöltem a 4 embert. Kritikus pontokat támadtam, az elsőnek a nyaki ütőerét vágtam el puszta kézzel, pontosabban karmaimmal, egynek átütöttem a mellkasát a harmadiknak a nyakát törtem, míg az utolsóra rávetettem magam és átharaptam a torkát. A vér mindegyikőjükből vadul fröcskölt, mint egy véreső, majd lassan felálltam és lassan a lány felé botorkáltam...

Nem tudtam mit fog reagálni rá, hogy elmondtam mi is vagyok valójában illetve elfogadja e amit nyújtani tudok, így aztán izgatottan vártam a válaszát. Válasz azonban nem érkezett, ellenben aggodalomra adott okot az újdonsült viselkedése... Ahogy a földön kuporgott, mellé hajoltam, hátha tudok segíteni, de egyszer csak felpattant és elég ijesztő módon elindult a part felé...
*Hát ezt meg mi lelte?* - futott át az agyamon, miközben én is követtem, ahogy tudtam.
Lenézve négyen nem épp udvariasan bántak egy lánnyal - hogy mást ne mondjak... Azonnal éreztem, hogy közbe kell lépnem, már épp azon tűnődtem, visszaváltozzak vagy új, erősebb alakot öltsek e, de a fiú megelőzött. Nekik esett, és pillanatok alatt "szétkapta" őket, meg is lepődtem, nem néztem volna ki belőle... De valahogy nagyon gyanús volt az ez az egész... Mintha vérre szomjazna... És nem is a lányt akarná megmenteni... Talán... *Áhh, nem, ez badarság, hisz milyen jól el tudtunk beszélgetni...*
Majd újra kellett gondolnom az egészet, mikor is - miután a négy alakkal végzett - immár a lány felé vette az irányt. Nem akartam gyökeresen megváltoztatni a róla alkotott véleményemet és nyíltan ellenségesen fellépni, ezért azt feltételeztem, hogy talán neki is van egy kis titka, és ez az egész jelenet ennek az"eredménye". Viszont bármi is legyen, azt tudtam, hogy közbe kell lépnem, meg kell védenem a lányt. Így hát amilyen gyorsan csak tudtam, egy - igencsak megtermett - medve alakját felvéve a lény segítségére siettem. Bántani nem akartam, megpróbáltam hatni rá:
- Én vagyok az, Dancing Water. Nem tudom ezt miért csináltad, de a veszély elmúlt, ezért kérlek hagyd ezt abba, fordulj vissza és hagyd békén a lányt - mondtam elé állva, időt hagyva elmenekülni a halálra rémült teremtésnek. Van egy feltételezésem, miért kellett ezt tenned, ezért arra kérlek, ha jól gondolom, "éld ki magad" a négy fickón, akik megérdemelték, amit kaptak, aztán remélhetőleg visszatér régi éned. Ha viszont rosszul gondolom, és ez a valódi arcod, akkor viszont nincs sok választásom - fejeztem be kissé fenyegetően, de bízva a pozitív folytatásban.

~ Ez nem elég... - suttogtam - nem finomak - villantottam ki a két tűhegyes szemfogam - szennyezettek - köptem ki egy adag vért és húsdarabot a számból - de ő - mutattam a még ott reszkető lányra - ő finomnak tűnik

Azonban ekkor térdre rogytam és a fejemhez kaptam majd felüvöltöttem és ájultan oldalra dőltem...

*Szóval jól éreztem* - ismertem fel a dolgot, miután megláttam a félreismerhetetlenül "egyedi" szemfogait. *De nem hinném, hogy élvezné a dolgot, talán ős is csak áldozat... Remélem...*
- Nem, sajnálom, ezt nem engedhetem, a lány sértetlen fog maradni! Próbálj meg uralkodni rajta, erősebb vagy nála! Nem szeretnélek bántani... -
Szinte be sem fejeztem és egy hatalmas ordítás után összeesett.
*Na ez most...*
Nem zártam ki, hogy talán valamilyen csel, ezért először gyorsan megnéztem, de tényleg nem volt magánál, csak ezután öltöttem újra emberi formát és próbáltam magához téríteni.
- Hé, hahó, ez meg mi volt? Nem ajánlom hogy így próbálj lerázni. Gyerünk ,ez nem vicces nyisd ki a szemedet - próbáltam észhez téríteni, miközben - na nem durván - az arcát pofozgattam.

***OFF Ejj tudom-tudom rég nem írtam de sry csak se kedvem se erőm se ichletem nem volt hogy folytassam de most visszatértem szóval hajrá ^^'***

A finom vér illata... milyen csodás érzés... ahogy az édeskés íze a nyelvemhez ér... felemelő érzés...

- A francokat az!
- Most mond hogy nem...
- Nem!
- Ejj, ejj... azért mondod csak mert nem akarod elfogadni... Nézz már szembe a tényekkel... én te vagyok és te én...
- Nem vagyunk eggyek!

Egy pillanatig selytelmes csönd volt ami a vak sötétben félelmetesen hatott majd magam előtt álltam... olyan volt mintha tükörbe néznék... valójában azonban nem tükör volt... hanem Én... saját magammal álltam szemben mikor halkan megszolalt a másik énem.

- Ezt most mond mégegyszer a szemembe...
- Mi nem vagyunk eggyek! - mondtam habozva egy kicsit...
- Valóban? - ragadta meg a vállaim - Akkor te ki vagy?
- Én én vagyok!
- És akkor én ki vagyok? - villantotta ki a fogait - Én is te vagyok csak nem akarod elfogadni!
- Nem! Te nem lehetsz én!
- Dehogynem... mindig is te voltam... mi egy és ugyan azok vagyunk... egy személyiség...
- Ha eggyek lennénk akkor most nem beszélgetnénk így! Nem vitatkoznánk szembtől szembe!
- Ki mondta, hogy szemtől szembe vagyunk?

Hirtelen egyedül álltam ott... senki nem volt körülöttem csak a sötétség.

- Nem velem vitatkozol... magaddal teszed... - szólalt meg a hang... szólaltam meg én...

A következő amire emlékszek hogy valaki az arcomat pofozza. Lassan kinyitottam a szemem és Dancing Water volt ott.

- Mi történt? - kérdeztem halkan

Úgy tűnik, a "közbenjárásom" meghozta a sikert, egyszercsak kinyitotta a szemét.

- Mi történt? -

- Hát nem emlékszel semmire? Egszercsak felpattantál, majd jópár embert, hát hogy úgymondjam, megszabadítottál az evilági lét gyötrelmeitől, majd ugyanezt tervezted ezzel a lánnyal is, ezt azonban már nem hagyhattam, és... És egyszercsak összecsuklottál... És.. és... szóval - hajoltam közelebb hozzá - láttatni engedted a másik éned fő jellegzetességét - próbáltam burkoltam célozni rá, hogy most már tudom, egy vámpírral van dolgom -. De úgy vettem észre - folytattam halkan - hogy ez nem tölt el túl nagy boldogsággal téged, ezért úgy érzem ez nem lehet számomra visszatartó erő, hogy továbbra is a rendelkezésedre álljak. De persze azért valami minimálisat szeretnék majd megtudni erről a mivoltodról is, a megfelelő időben persze... - zártam le a mondandóm miközben kezet nyújtottam neki.

/No para, úgyis lesz olyan, h én sem írok valamiért egy ideig + SWben úgyis mindíg rám kellett várni /

Az emlékek lassan vissza jöttek... mint amikor a sűrű ködből előbukkan egy hajó... A parton ültünk, a lány elájult a sokktól és még nem tért magához így hát vártunk. Én addig amennyire tudtam lemostam magamról a vért a tengerben, majd leültem Dancing Water mellé.

- 16-17 éve történt... 5-6 éves lehettem... nem sok emlékem van ami tiszta, kivéve egyet. Beleégett az emlékezetembe még mostanában is néha rémálomként kísér. Este volt, a testvéremmel aludtunk együtt és én voltam az aki felébredt. Füstszagot éreztem előszór, aztán meghallottam a sikolyokat... Kisétáltam a szobámból és akkor láttam, hogy az egész ház ég... és ahogy a szüleink holtan fekszenek miközben a lángok elérik őket... Vissza rohantam, felráztam a húgom és kiugrottunk az ablakon majd futás az erdő felé... kb 5 méterig jutottam. Elkapott egy ember... pontosabban egy vámpír. A húgomra rákiabáltam fusson... és futott... örültem... ő megússza... mikor eltűnt a fák között csak a sikolyát hallottam... elkapták... - mesélés közben felnéztem az égre és úgy folytattam - aztán én következtem... belém harapott, éreztem ahogy elszívja az életem... - értem a nyakamhoz - néha még most is érzem azokat a fogakat. Azt hittem addig szívja majd míg meg nem halok de egy ponton megállt, és a földre dobott. Majd nevetve ott hagyott. Napok után tértem magamhoz. Csak azt tudtam élek... és hogy más nem... a húgomat sem találtam meg sose... utána városról városra jártam, loptam, koldultam, csaltam. Csak napról-napra éltem. 16-17 éves koromban döbbentem csak rá hogy valami nem stimmel. Feltűnt, hogy kimaradnak órák az emlékeimből. Egyik percben még délután 3 van aztán már este 8... tudtam valami nem okés... 18 évesen állt össze a kép... épp egy állatot téptem szép. Eléggé frászt kaptam. Nem tudom, hogy embereket támadtam e meg, valószínűleg igen. 4 éven át minden nap ellenőriztem magam szinte óránként. Azért is jöttem ide, eldugott kis hely itt nyugtom lehet... egészen máig... elsőnek azt hittem vámpír vadászok... de úgy tűnik nem... nem tudom mit akarnak... nem értem.... hiába is keresnek nálam semmi nincs...

Hátrafordultam majd az eszméletlen lányra néztem.

- Mit tegyünk vele? Nem hagyhatjuk csak itt...

Miután befejezte a történetét, megbizonyosodhattam róla, hogy valóban jól gondoltam, nem gyilkolásvágyból, hanem kényszerből követi el azokat a rémes dolgokat.
*Pont, mint én...* - villant át az agyamon a felismerés.
- Értem, és köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem. Így mostmár mindent értek. Úgy látom, egyre több közös van bennünk. Azt viszont nem tudod még, hogy hogyan is nézek én ki teremtett valómban. Azonban most itt az idő - mondtam, miközben érzetem, vízre van szükségem, különben gondok lesznek... Ha megbocsátasz egy pillanatra... - mondtam, majd fejest ugrottam a part menti vízbe. Remek érzés volt végre újra a természetes közegemben lenni, újra a saját alakomban lenni egy kicsit.
- Most valós alakomban emelkedek ki a vízből, kérlek ne ijedj meg - szóltam ki a víz alól, majd láttatni engedtem magamat. Hát így néznék ki. Mint már meséltem, szükségem van a vízre, legalább bizonyos időnként, különben nem lenne sok esélyem a túlélésre. Ami a lányt illeti, nem, én sem hinném, hogy etikus lenne csak így itthagyni. Talán ha magához tért, kicsit többet megtudhatunk róla és eldönthetjük mi legyen vele - hisz az sem kizárt, hogy az eset után esze ágában sem lenne velünk jönni - tettem hozzá, majd látva hogy ébredezik, jobbnak láttam újra emberi formát felvenni, így is elég trauma érhette már, hát még ha magához tér és így pillantana meg... Így aztán pár pillanattal később ismét ott álltam /te Corty, még mindíg nem tudom a neved / mellette. -

Kb. ilyennek képzelj el

Spoiler:

***off: zsíííír első kép: én meg hugica (majd a sztori előrehaladtával:D), második: útímét vámpír formában (maaaaajd egyszer >.<), harmadik: ilyen kereszt van a lány szemében, lásd lejebb xP***

Spoiler:

Spoiler:

Spoiler:

A lány valóban kezdett magához térni. Lassan felült de még elég kába volt majd megszólalt.

- Mi történt...? Hol vagyok...? - aztán meglátott minket. - Hogy kerültem ide...? Nem emlékszek - kérdezte kissé elkeseredve.

Pillanatig gondolkoztam most mi legyen majd Dancing Waterre néztem és látszott egyre gondolunk. Jobb lesz ha nem avatjuk be a véres előzményekbe.

- Rosszul lettél a parton, gondoltunk segítünk. Az én nevem Hector - ekkor esett le még Dancing Water sem tudja a nevem - ő pedig itt Dancing Water...
- Engem Mio-nak hívnak.
- Örülök hogy megismerhetlek - mosolyogtam rá és ekkor a szemembe nézett.

Csak egy pillanatig tartott de én észre vettem azokban a kék szemekben a vérvörös keresztet. Az íriszében izzott... de csak én láttam. Mivel én vagyok vámpír... semmilyen más életforma nem látja ha a szemébe néz csak az áldozat... a vámpírvadászok bélyege... a lány vámpírvadász! Nincs kétségem! A bal szemében izzó kereszt szinte engem is perzselni kezdett... Mindez egy szemvillanás alatt történt de nekem mintha percek lettek volna. Hátra ugrottam és hátrálni kezdtem félelemmel az arcomon. Láttam mindketten értetlenül néznek rám. Nem kockáztathattam meg... beindultak az ösztöneim... a vámpír ösztöneim... Éreztem ahogy kivillannak a szemfogaim és... és már nem én álltam előttük...

- Nem hagyhatom, hogy végezz velem... vadász...! - hátráltam szép lassan, egyre távolabb tőlük

/Komoly Atomzsírkirálycsászárság a második kép A dolgok meg látom alakulnak /

A lány magához tért, s mit ad isten, ő sem emlékezett semmire a vele történtekről. Nem is baj, mindketten tudtuk, jobb ez így neki. Mint kiderült, Mionak hívják. Ő pedig Hector... Fel sem tűnt szinte, hogy bár már egy ideje ismerjük egymást, de a nevét csak most tudtam meg. Hátrányomra biztos nem válik.
Az idilli állapot azonban rövid életűnek bizonyult, valami megint nem stimmelt... Hector arcára halálfélelem ült ki, amint ránézett a lány, majd hirtelen hátrálni kezdett és látszott, ismét erőt vesz rajta másik énje...
- Hohohó, ezt ilyen gyorsan egymás után nem kéne mégegyszer lejátszanunk. Hector, nézz rám, erősebb vagy nála, le tudod győzni, maradj velünk! - lépdeltem lassan utána, felkészülve minden eshetőségre, majd hirtelen a lányra pillantottam...

"- Nem hagyhatom, hogy végezz velem... vadász...!"

*Csak nem? Egy ilyen törékeny teremtés... Vámpírvadász lenne?*
- Esetleg ha itt tudnál várni egy kicsit, azt megköszönném. A barátom láthatóan nem érzi túl jól magát valamitől, de majd én megoldom, csak kérlek várj itt - próbáltam menteni a menthetőt, bár ha Hector kiszúrta, nyilván a lány is tisztában van a dolgokkal. -
- Hector, nézz rám, én vagyok, Dancing Water, nincs semmi gond, megoldjuk ezt is, csak ne veszítsd el a fejed. Itt vagyok, segítek neked, ne csinálj semmi ostobaságot - közeledtem lassan tovább, remélve, hogy Mio engedelmesen ott marad és szépen, sérüléseknélkül el tudom intézni a dolgot...

- Nem vagyok vadász! - kiáltotta végül

Ugyan láttam és hallottam most mindent de nem én irányítottam.

- Ti vadászok csak kiakartok irtani minket... nem dőlök be...
- Nem vagyok... vadász... - szipogta

Zavarba ejtő volt a látvány... törékenynek látszott és úgy tűnt igazat mond... előttük álltam le vitatkozni saját magammal... lefogadom nem néztek épelméjűnek...

- Nyugi... szerintem igazat mond... Ne higgy neki! Ha esélyt adsz neki az első alkalomnál ezüstöt kapsz a torkodba! Legalább hallgassuk meg! Inkább öljük meg míg lehet! NEM! Nem érted? Ha a nehéz helyzetekben nem én döntök akkor már rég halott lennél! Lehet, de mostnem te döntesz! Hanem én! Ez az én testem és az én életem! Nem a tied! Barom! Ezt magyarázom neked! Mi egyek vagyunk! Csak tagadod a vámpír éned! Tudod jól, hogy én nem létezek... csak a te fejedben! Fogadd már el magad! Tűnj már el az életemből! - kaptam a fejemhez - El fogok... hidd el... amint megbékélsz magaddal... és elfogadod a tényt... vámpír vagy...

Majd elterültem a földön teljesen kiütve...

Mio fölém sétált, megsimogatta a fejem majd Dancing Water felé fordult.

- Vámpírvadász vagyok... - húzott elő egy tőrt - vagyis... voltam... - majd a fejem mellé, a földbe szúrta - de már évek óta otthagytam a klánom... nem fogom bántani a barátod... nem akarok vámpír vadász lenni - kuporodott össze mellettem - elegem van az egészből...

ezek után egy kis csönd ült a vidékre majd folytatta.

- Nincs egy hely ahová elmehetnénk? Lassan leszáll az est... nem lenne jó kint éjszakázni - emelt fel engem... ahhoz képest, amilyen fiatalnak és törékenynek tűnt könnyedén felemelt - nos?

Mio úgytűnik tényleg átlátta a helyzetet, rendíthetetlenül bizonygatta, hogy ő nem vámpírvadász - de mint kiderült, az volt, így Hectort sem csapta be a megérzése. Láthatóan küzdött, próbálta legyőzni a benne munkálkodó gonoszt, ami hangos veszekedéssé fajult - saját magával... - majd mint akit leütöttek, ismét elterült a földön.
*Ejj, nehéz lesz ez így, de sok mindenben hasonlítunk, egyszer majd talán ő segít nekem, ha én nem tudnék uralkodni magamon...*

- Nincs egy hely ahová elmehetnénk? Lassan leszáll az est... nem lenne jó kint éjszakázni - emelte fel könnyedén Hectort - nos?

- Hát, ami azt illeti, Hector háza itt van a közelben és bár feldúlták, de lényegében a céljának még megfelel, odavezetlek - mondtam, majd elindultam előre - Ja, és a barátomat pedig nyugodtan add csak ide, majd viszem én - ajánlottam fel barátságosan, majd kicsit gyorsabban kezdtem szedni a lábam, kezdett sötétedni.
a házhoz érve lefektettük, várva hogy magához térjen, közben tüzet gyújtottam és kissé félve az elutasítástól, de a múltjáról kérdeztem Miot, hisz a közelmúlt történései után még az sem kizárható, hogy fontos lehet a megjelenése számunkra, de legalább Hectornak.

Mio azonnal mesélni kezdett.

- A szüleim vámpírvadászok, az ő szüleik is és az övéik is... a legősibb vadász család tagja vagyok... vagyis voltam. 3 éves korom óta vadásztam vámpírokat, az én családom volt a felelős, hogy szinte kiirtottuk őket. Aztán ahogy idősödtem elegem lett... normális ember akartam lenni, így elszöktem. Gondolhatod, nem nagyon örültek a dolognak. Kitagadtak, árulónak hívtak és ha találkoznék még vámpírvadászokkal megölnének. Ha vámpírral, akkor ők akarnának megölni... a vámpírok látják a szemünkben az "Átkozott Keresztet"... minden vadásznak van egy keresztje, ami különféle erőket tárol. Az enyém... fogalmam sincs mit - sóhajtott - még egyszer sem aktiválódott... amúgy... mióta ismered Hectort...? Úgy tűnt neked is újdonság, hogy vámpír... - vette komorabbra a hangsúlyát... - és mióta vagy elátkozva...? Erős az téged ide kötő fekete mágia... szinte látom a láncokat... - mérte végig D.Watert - egy pontban futnak össze... nem messze innen - nézett ki egy dombra - ha beavattok... talán le tudom szedni rólad...

Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek, ahogy mesélni kezdett... Egyik ámulatból estem a másikba...
*3 éves korától már vámpírokra vadászott? Az aztán már valami. És ez az "Átkozott Kereszt". Nyilván ezt vette észre Hector... *
A számomra legérdekesebb rész azonban csak ezután érkezett el.
- Hát, Hector barátom első reakciója ellenére úgy érzem megbízhatok benned... Igaz ami igaz, nekem is csak most derült ki, hogy ő egy vámpír, de nem élvezi ezt... Sőt... Hogy mióta ismerem? Hát kb. pár óra múlva lesz egy napja, hogy megmentettem a vízbe fúlástól. -
Az igazi döbbenet azonban csak akkor ért, mikor kiderült, tud róla, hogy nem hagyhatom el a sziget környékét, hogy elátkozott vagyok...
- Mi? Hogyan? Te... Ezt meg... Honnan tudod? *Nyilván megérezte valahogy az engem itt tartó erőket* És... Te... Tényleg segítenél egy magmafajtának?... -
Elmondhatatlan érzések kezdtek kavarogni bennem, lehetséges lenne, hogy annyi év után megszabaduljak ettől a szörnyűségtől? (Ha már az emlékek úgyis örökre ott fognak kísérteni, legbelül...) Úgy érzem, bizalommal fordulhatok felé és tényleg segíthet, így hát neki is előadtam a történetem:
- Igen, nem tudom hogyan, de sajnos jól érzed/tudod, már időtlen idők óta a sziget foglya vagyok... Elmondom, hogyan lettem az, ami vagyok... Én egy víz elementál vagyok, fajom egyik legjelesebb képviselője. Egy napon hívószóra lettem figyelmes. A felszínre érve csak egy fekete csuklyás alakot láttam, aki - miután megtagadtam az együttműködést a sötét ügyeiben - valamiféle varázslatot küldött rám, miközben egy üvegcséből valamit - azthiszem vért - öntött a tengerbe és megtörtént... Attól a naptól kezdve akaratlanul is szolgálnom kellett és rémes dolgokat követelt tőlem... Az egyetlen úgymond pozitív hozománya az egésznek, hogy alakváltó képességre is szert tettem. Ennek köszönhetően látsz most annak, aminek, embernek. Ez az alak egy ideje már itthagyta a szigetet, a varázslat azonban továbbra is él, alakváltó maradtam, de időnként szörnyű érzések fognak el, hogy valami igazán gonoszat tegyek... Ezek ellen próbálok harcolni, több kevesebb sikerrel... És még annyi, hogy a varázslat "mellékhatásaként" a sziget környékét sem hagyhatom el soha... Mintha egy láthatatlan erőtérbe ütköznék, akár vízen, akár levegőben, akár szárazföldön... /ezt a részt kimásoltam abból a hsz-ből, amikor neked meséltem a sztorit / Még annyit, hogy azthiszem kapcsolat lehet az engem megátkozó és a Hector házát feldúló alakok között... Ez lenne az én történetem. Bár nem tudom hogyan lennél képes rá, de ha mégis tudnál segíteni, egy életre az adósod lennék... - fejeztem be miközben új reményekkel felvértezve vártam Mio reakcióját.

Lassan kezdtem magamhoz térni. "Otthon" voltunk. Nagyjából felültem de a fejem iszonyúan hasogatott és úgy éreztem az egész világ forog.

- Mennyi ideig voltam kiütve? - nyöszörögtem
- Pár óra.

Mio hangjára egyből felálltam, bár ne tettem volna, úgy megszédültem, egyből elestem.

- Nem bántalak - mosolygott


Nem válaszoltam, ránéztem Waterre de ő nem mondott semmit.

- Azért én még akkor sem bízok benned... - ültem közelebb a tűzhöz - Hazudtál... ráadásul azokkal a hülyékkel te is elbírtál volna...
- Nem akartam harcolni... - mondta halkan
- Még jó, hogy Water közbe lépett... ha neked estem volna már nem élnék... - sóhajtottam
- Nem hiszem, hogy végeztem volna veled...

Na ez kicsit meglepett...

- Ja... és hagytad volna, hogy megkóstoljalak...
- Yup - bólintott
- Eh, veled valami nincs rendben a fejben - nevettem egy kicsit
- Ezt pont te mondod nekem? - mosolygott vissza
- Jogos... jogos! - nevettem

Elsőre fel sem tűnt milyen hangulatba kerültünk csak mikor Mio komolyabb hangnemre váltott.

- Miért küzdesz ellene...? - kérdezte
- Mert én NEM akarok nyomorult vérszívó lenni...
- Már az vagy...
- Ch... lehet.. lehet vámpír vagyok... de nem fogom hagyni, hogy átvegye az irányítást rajtam... - néztem a szemeibe

A következő másodpercben egymás szemeibe néztünk és ismét megláttam a keresztet. De most nem kaptam el a fejem. Nem félemlíthet meg... Láttam ahogy a kereszt lassan izzani kezd és tűzbe borul. A végén már lángolt, heves tűzben égett. Mio ekkor szólalt meg, enyhén döbbent hangon.

- Te... te aktiváltad!
- Mit? - kérdeztem döbbenten vissza de nem tudtam elvenni a tekintetem
- A keresztem! Most először aktiválódott!
- Az nem jó... az baromira nem jó! - emeltem fel a hangom de mozdulni nem tudtam, a tekintete mintha oda ragasztott volna
- Nem tudom megállítani...! - mondta most már kicsit kétségbe esve

Aztán hirtelen mintha eloltották volna a villanyt és minden sötét lett. Aztán fáklyák gyúltak és egy folyosón álltam Mioval.

- Hol vagyunk...? - döbbentem meg
- Nem tudom... nem tudom mi történt - nézett körül ő is.

Ekkor léptek voltak hallhatók, majd a homályból előbukkantam... Én...? Majd feltűnt... vámpír...

- Mondtam, hogy a vámpír énem létezik és nem vagyok őrült... - mutattam rá
- Már megint kezded... - sóhajtott - látod Mio... ilyen hülye vagyok...
- Azt hiszem értem mi történt - fordult felém Mio - a fejedben vagyunk!
- He?!
- Jól mondja.
- Neked kuss!
- Ja-ja - legyintett - mindig ezt mondod...
- Azt hiszem kezdem kapizsgálni...
- Az jó mert én nem...
- Általában az akiből vámpír lesz, azonnal elveszíti az önkontrollt... nincs olyan, hogy elválasztja a magától a vámpír énjét... sosem volt.
- Hát most már van...
- Nincs! Hát nem érted? Az akit megharapnak az vámpírrá válik és kész! Ennyi! Hector ez egy személyiség törés nálad! Nem arról van szó, hogy ellen állsz... nem küzdesz a vámpír vérrel... neked sosem kellett ellene küzdeni... hát nem érted? Te már vámpír VOLTÁL! Valami történt... valami ami miatt féltél ettől és ezért tagadtad le az igazi éned! Téged nem vámpírrá tettek... te már az voltál! És ezzel nem nézel szembe... ha nem fogadod el magad.. sosem leszel teljes...
- Marhaság! A szüleimet és a testvérem vámpírok ölték meg, engem is megharapott egy! Mi az, hogy vámpír VOLTAM?!
- Ne fáradj Mio... nem akarok rá emlékezni...
- Nincs mire emlékezni!
- Mutasd meg neki! - nézett a vámpír énemre és a kereszt a forrón lángolt a szemeiben

Az-az énem mintha parancsot kapott volna. A falhoz lökött és a nyakamba harapott... éles fájdalom... majd emlékképek... egy,kettő,három,négy, lassan ezernyi emlék cikázott a fejemben... hamarosan térdre rogytam és már csak én voltam ott és Mio. Nem volt ott a harapás nyoma, semmi.

- Jól vagy? - térdelt le mellém
- E-emlékeszek - ziháltam - mindenre emlékszek... - nyúltam a számhoz és megtapogattam a tűhegyes szemfogaim - vámpír vagyok... született vámpír - néztem fel Miora döbbent mégis elkeseredett szemekkel - a szüleim is vámpírok voltak... és a húgom is... - a gondolatok hevesen kavarogtak még bennem és furán hatottak - ezért támadtak meg... egy született vámpír vérét akarták... az erőnk kellett nekik! - mondtam elkeseredve

Nem szólt semmit csak felállt és a kezét nyújtotta.

- Most már elfogadod a tényt? Elfogadod magad?

Haboztam... de így már sok minden világos volt... A kiesett órák... vért innom kell... a vérhiányom okozta... ösztönösen vért szereztem... és minél inkább próbáltam ellenállni... annál rosszabbra fordítottam a saját állapotom... hülye voltam...

- Tehát vámpír vagyok... miért segítesz... egy vámpírnak?
- Mert attól, hogy vámpír vagy neked is vannak érzéseid - mosolygott
- Eh,,, mondom veled valami nem stimmel - nevettem majd megfogtam a kezét és felálltam
- Veled sem szóval kvittek vagyunk! - nevetett

A következő pillanatban kialudtak a fáklyák és ismét ott ültünk a tűznél. Water szólongatott mindkettőnket. Mio szemében a kereszt lenyugodott és már nem izzott. Éreztem a fogaim még kint vannak és Water gyanúsan néz rám de Mio nyugalomra intette.

- Nyugi. Hector már jól van - mosolygott rám

Bólintottam majd próbáltam valahogy azon gondolkodni, hogy "visszahúzzam" őket. Szinte azonnal éreztem, szép lassan ismét "normális méretűek" lettek. Mio és én elmeséltük Waternek a teljes történet és így most már tudom, hogy vérbeli vámpír vagyok és miért akartak engem. És hogy azok a csuklyások mit is keresnek... a vérem... vagyis a vérem erejét... mivel nem fogadtam el saját magam nem érezhették, hogy én vagyok az akit keresnek... azt hitték én rejtegetem... most célponttá váltam... Mikor Mio elmondta, hogy le tudja venni a mágiát Waterről meglepődtem mennyi mindenre képes. De a végén kijavított... a teljes átkot nem, csak a helyhez kötöttséget... már csak egy maradt hátra. Beavattuk, hogy el akarjuk hagyni a szigetet. Ezek után már csak egy feltétellel volt hajlandó segíteni, ha magunkkal visszük. Persze beleegyeztünk, már nekem se voltak kétségeim iránta, sőt, kezdtem megkedvelni. Még pirkadat előtt a Mio által kijelölt pontra mentünk. Körbe járta a terepet majd felém fordult.

- Kell a véred.
- Hogy érted?
- Erős a mágia, egy halhatatlan lény vére kell.
- Um, ok

Nyújtottam oda kezem míg ő egy tőrt vett elő és felvágta a tenyerem.

- Várjunk csak... halhatatlan? - jutott el az agyamig
- Nem tudtad? Egy vámpír ha... úgymond "jól" táplálkozik, akkor nem öregszik, sőt, még fiatalodhat is.
- Ez nekem új... - vakartam a fejem
- Véres a fejed...
- HE?
- A véres kezeddel vakarózol... idióta - sóhajtott
- Hehe, hopsz - nevettem kényszeredetten

Ezek után Mio a szertartást folytatta majd végül csöndben állt egy helyben.

- Mio..? - szóltam neki
- Hm, mi az?
- Ööö mi a baj?
- Ja, semmi, már kész, csak a napfelkeltét nézem - mutatott a felkelő nap irányába
- És még én vagyok üres fejű - veregettem hátba nevetve
- Hát na - mosolygott

Ott álltunk mindhárman, a dombon, miközben a nap épp felkelt és láttuk a tenger túloldalán elterülő Masala partjai.

- Most már csak át kell jutnunk... - sóhajtottam - ötletek?

*Aha, így már minden világos, szóval Hector már vámpírnak született* - vontam le a tanulságot a történetükből.
- Szóval ezért kerestek azok azok a csuklyás fazonok... Az erőd miatt... -
Az éjszaka gyorsan eltelt, én pedig nagyon izgatottá kezdtem válni, lévén Mio - ígéretéhez híven - nekiállt levenni rólam az átkot, hogy végre elhagyhassam ezt a helyet... Követtük őt, én pedig már előre is nagyon hálás voltam neki, ha esetleg nem is sikerülne, akkor is, már a szándék is nagyon jó érzéssel töltött el. Amikor kiderült, hogy Hector - gyakorlatilag egy halhatatlan, mert hogy mivel született vámpír, ő az - vére is kell a szertartáshoz, kicsit megállt az ütő bennem, nem voltam benne 100%-ig biztos, hogy képes lenne rá és nem is vártam el tőle, már épp szólni akartam, hogy nincs probléma, ha ezt most inkább kihagyná, de megelőzött, és mielőtt megszólalhattam volna, már fel is vágta a tenyerét.
- Nem tudom mit mondjak... Azaz mégis... Köszönöm... Barátom... - mondtam, miközben evilági jelzőkkel kifejezhetetlenül jó érzés kezdett úrrá lenni rajtam.
Bár Mio egy szót sem szólt, egyszer csak úgy éreztem magam, mint a madár, mikor végre kiengedik a kalitkájából... Aztán hirtelen egy kellemetlenebb érzés kerített hatalmába, valamiféle fájdalom, úgy gondolom az átok még így utoljára, távozása előtt "belém rúgott egyet". A fájdalom egyre élesedett, majd stagnálni kezdett, amikor is fájdalmasan, de egyben diadal ittasan felüvöltöttem:
- SZABADSÁG! - miközben fél térdre ereszkedtem, majd a fájdalom hirtelen enyhülni kezdett, pár másodperc múlva pedig teljesen megszűnt.
Még mindíg térdelve:
- Ezt... Ezt nem hiszem el, lehetséges lenne? AZ ÁTOKNAK VÉGE! - kiáltottam, majd abban a szent pillanatban hatalmas sárkánnyá változva azonnal felrepültem, bizonyosságot szerezni, majd miután immár olyan messzire eljutotta, ahova eddíg csak vágyakoztam, immár biztossá vált, Mionak sikerült, nem vagyok többé a sziget rabja. Tettem még egy tisztelet kört, majd azzal a lendülettel a vízbe vetettem magam, arra persze vigyázva, hogy a hullámok ne okozzanak kárt bennük. Ezután eredeti alakomban emelkedtem ki a a vízből:
- Hector, Mio... Bár egyikőtöket sem ismerem egy napnál régebb óta, mégis bátran kijelenthetem, ti vagytok a két legcsodálatosabb ember, akivel találkoztam és szavakkal nem fejezhetem ki a hálámat... Mindkettőtöknek egy életre az adósa vagyok, örömmel foglak segíteni benneteket, s ha már nincs rám szükségetek, az szintén egy szavatokba kerül... Az utazás miatt ne fájjon a fejetek, víz elementál lennék, egyszerűen pattanjatok a hátamra/fejemre és majd én átúszok veletek - de persze ha inkább légi úton gondolkodtok, az is csak egy szavatokba kerül. - mondtam mosolyogva, földöntúli örömmel.

Látszott rajta mennyire boldog, és hát az utazás gondja meg is oldódott. A vízi átkelést választottuk, biztos ami biztos, ott otthonosabban mozog Water. Félórás lehetett az út és már a parton voltunk.

- Nézzünk be Graulinba - mondta Mio - nem messze innen van, a sziget "fővárosa".

Mi csak bólintottunk, nem voltak konkrét terveink a továbbiakra. Nem tudtuk, hol indítsuk a keresést a legendás kincsek után... A város tisztább és rendesebb volt Souda szigetén. Bár feltűnően kevés ember járkált az utcákon. Valami fura volt benne de nem szóltam. Megálltunk a helyi fogadó előtt.

- Srácok... asszem van egy kis gondunk...

Mikor rám néztek kifordítottam a zsebeim.

- Semmi pénzünk...

Az átkelés zavartalanul megtörtént, jó volt újra kötöttségek nélkül úgymond saját magamat adni. A partra érve ismét emberi alakot öltöttem, majd Mio javaslatára elindultunk felkeresni a sziget fővárosát, Graulint. A fogadóhoz érve tudatosult csak, hogy hiányában vagyunk az emberi lét egyik fontos "eszközének", a pénznek...
- Hát ugye értelem szerint - vettem át a szót - nekem sohasem volt szükségem pénzre, így most sincs semmim... Ellenben... Azzal már én is tisztában vagyok, hogy az emberi lét egyik legfontosabb eleme a pénz, tehát valahogy szereznünk kell, mert bár én bárhol és bármikor könnyedén eléldegélek, de az csak én vagyok... A munkavállalás részemről elég kockázatos lenne, s talán mondhatom ezt Hector részéről is, ki tudja mikor történne valami kellemetlenség... Én esetleg körül kérdezősködhetek tengeri barátaim között, hátha eljutott hozzájuk a híre valamilyen "pénzszerzési" lehetőségnek. Egyéb ötletek? - passzoltam át a labdát.

- A munka nekem nincs ellenemre - vágtam vissza - nem vagyok gyilkológép és nem vesztem el a fejem csak úgy...

Körbenéztem és feltűnt, hogy Mio eltűnt. Vagyis, lemaradt.

- Mio! - kiáltottam feléje

Oda mentünk hozzá és egy hirdető falon különböző emberek képeik voltak. Élőszőr nem értettem minek de aztán a legfelső felirat tisztává tette: Élve vagy Halva. Borsos összegek voltak a képeik alatt. Tolvajok, emberrablók, gyilkosok, mágusok... még szörnyek is... Mio rámutatott az egyik képre...

- Te nem vagy normális... - néztem rá

A képen egy Necromanta volt... Elég annyit tudni... örömmel támasztja fel a holtakat szolga gyanánt. Ugyan 90 ezer aranyat ért, a legdrágább a falon, akkor is...

- De most miért ne? - nézett ránk - Te alakváltó vagy - mutatott Waterre - te vámpír - mutatott rám - én pedig vámpír vadász. Ütős kis csapat, nem lesz gond és a pénz gond megoldva!

- Eh... - csóváltam a fejem majd Waterre néztem - te mit szólsz a hercegnő ötletéhez?
- Hercegnő? - nézett rám Mio kérdő szemekkel
- Semmi... semmi...! Nos Water?

Miután vázoltam az általam nyújtható lehetőségeket tűnt csak fel, hogy Mio hátra maradt. Épp az aktuális "rosszarcúak" listáját böngészte, kiszúrva köztük a legtöbbet érőt, egy necromantát...
- Hogy én mit szólok mindehhez?... Azóta a bizonyos nap óta nem lelkesedem kapcsolatot keresni varázshatalmú egyénekkel, remélem ez érthető... Ugyanakkor ennyi év után a megfelelő mennyiségű ellenséges érzés is felgyülemlett bennem ahhoz, hogy adott esetben végezzek eggyel, valamint nem hinném, hogy ilyen gyorsan ennyi pénzt tudnánk szerezni másképp... Tehát... - haboztam egy pillanatra - vágjunk bele.

- Csak nekem nem tetszik az ötlet? - sóhajtottam
- Nyugiiiiii, nem lesz semmi baj - veregetett hátba nevetve Mio, majd letépte a falról a necro képét - azt írja...hm északra van egy erdőség, elvileg ott tanyázik. Mehetünk?
- Whoa-whoa! Lassítsunk! Egy: Kb 1 órája vagyunk itt Kettő: Azt se tudjuk mikre lehet képes, tuti ott van e, milyen a környék stb stb! Körbe kéne érdeklődni!
- Megyünk, bezúzzuk, ennyi!
- Mio... mindjárt én zúzlak be téged... - sóhajtottam
- Próbáld meg - kacsintott rám
- Jó... majd... mindegy... váljunk szét. Én vállalom a fogadót.
- Nem kerülöd az embereket Mr. Most már tudom hogy Vámpír vagyok?
- Ha-ha... megoldom. Szóval, enyém a kocsma, Mio... hm tied a piactér.
- Okkééééééé kapitány - tisztelgett
- Hagyd abba...
- Mit?
- Eh... - sóhajtoztam - mindegy - mosolyogtam magamban - Water, mit szólnál ha körbekérdezősködnél az utcákon? Aztán szerintem találkozzunk a tengerparton, ahol kijöttünk, naplementekor. Aztán majd holnap meglátogatjuk azt a Necrot a szerzett infó alapján. Oks?

- Rendben, akkor a tengerparton, naplementekor - búcsúztam el, majd indultam információt szerezni az utcákon bóklászó emberektől.
Azt sejtettem, hogy nem lesz kimondottam könnyű dolgom és nem fogom 2-3 ember megkérdezése után tudni a búvóhelyének pontos helyét és a fő gyengéit, de azért azt túlzásnak tartom, hogy az emberek meg sem akartak hallgatni, vagy ha netán mégis, inkább elküldtek melegebb éghajlatra.
*Áhhh, ez így nem lesz jó, valamit ki kell találnom* - töprengtem egy út menti hordón ülve, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan eltűntem a figyelő tekintetetek elől (elbújtam a mögöttem álló ház mögött), majd egy 6-7 éves forma kisgyerek képében jöttem újra elő és könnyes szemekkel, segítséget kérve kezdtem el fel alá rohangálni az utcán, remélve hogy valaki majd csak rákérdez, mi a bajom. Úgy tűnt, a tervem bejön, mikor egy férfi végre karom ragadt:
- Mi a baj kisfiam? -
- Kérem, kérem, segítenie kell, a szüleim... - mondtam szipogva.
- Mi történt a szüleiddel? -
- Hát... hát azt pontosan én sem tudom, de már 3 napja elmentek... -
- És nem mondták hova mennek? -
- De igen. Az északi erdőségbe mentek, hogy miért azt nem tudom, de azt mondták estére megjönnek. De ennek már 3 napja. -
- Az északi erdőkbe mentek?... - kérdezte láthatóan kissé meghökkenve - De hisz ott... - majd ismét habozott - Hogy is mondjam, hogy megértsd... Ott egy gonosz varázsló él, aki nem szereti, ha zargatják és... -
- És úgy gondolja, hogy bántotta a szüleimet? - kérdeztem teljesen kétségbeesve.
- Jajj, nem, nem hinném, ne sírj kérlek, a szüleid biztos csak eltévedtek és az sem biztos, hogy a varázsló még ott él - próbálta menteni a menthetőt, amit egyenlőre nem tudtam mire véljek: valóban nem biztos, hogy a necromanta ott él még, vagy csak próbálja vigasztalni a kisfiút? Hogy ezt eldöntsem, nekiszegeztem a kérést/kérdést
- Akkor menjenek és keressék meg a szüleimet, kérem! -
- Hát... Igazából... Szóval, tudod kisfiam, sok a munka a ház körül és különben is... - be sem fejezte a mondatot, csak sietve tovább állt, nem is sejtve, hogy ezzel valójában mennyit segített nekem.
*Szóval a necromanta még ott él, a semminél ez is több, de nem lenne rossz többet megtudni* - tűnődtem, miközben egy északról hazatérő favágóra lettem figyelmes. Tudtam, hogy nem árulna el semmit, ha bármilyen indokkal csak úgy odaállítanék elé, ezért megfigyeltem, melyik az ő háza, majd apró madárrá változva az ablakába repültem, megnézni, egyedül él e, hisz ha igen, várhatnám, hogy meséljen valakinek... De szerencsére van egy felesége, így gyorsan ki kellett találnom, hogyan tudnám a legkönnyebben kihallgatni amit mond.
*Madárként esélytelen... Megvan! Légy! Vagy... Áhh, még agyoncsapnának*
Tudtam, nem időzhetek sokat a választással, mert még lemaradok a lényegről, így aztán gyorsan besurrantam, és az egyik szekrény alatt húztam meg magam, mint apró gyík. Csöndes, gyors, tökéletes.
Épp jókor érkeztem, a favágó pont belekezdett:
- Drágám, azthiszem új hivatás után kell néznem -
- Na de miért mondod ezt? -
- Az a necromanta... Valaki igazán eltehetné már láb alól - mondta elkeseredetten.
- De még mindíg nem értem, mi köze neki ahhoz, hogy te fát vágsz az erdőben? -
- Hát csak annyi, hogy kezdi kisajátítani magának az egész erdőt és egyre kevésbé tűr meg bárkit, aki a területére mer lépni. A fák pedig... Mintha belülről "enné" őket valami. Nyilván ez is az ő műve... A legtöbb már teljesen alkalmatlan tüzelőnek is, hát még ha valamit építeni akarna belőle az ember... Arról nem is beszélve, hogy minden és mindenki neki kémkedik az erdőben. Az állatok, de esküszöm neked asszony, még a fák is téged figyelnek... Attól tartok, ha még párszor felkeresném az erdőt, személyesen is "meglátogatna" és annak nem lenne jó vége... Ideje új hivatás után néznem... - zárta le a beszámolóját.
Nekem ennyi elég is volt, a helyzet komolyabb, mint gondoltam volna, azon túl, hogy nehéz dolgunk lesz, a városiaknak is nagy segítségére lennénk, ha megszabadítanánk őket ettől a szörnyetegtől.
Ahogy jöttem, ugyan úgy távoztam, ki az ablakon, majd - mivel már kezdett alkonyodni - ismét madár alakban utamat a part felé vettem. Odaérve leszálltam egy közeli fa ágára - pusztán elővigyázatosságból - és úgy vártam Hectort és Miot, mivel úgy tűnik én voltam az első.
*Ha ezt a többiek megtudják... Nem lesz egyszerű dolgunk...* - filozofáltam a faágon a lemenő nap fényében sütkérezve.

/Bazz, már délelőtt megvolt a hsz 2/3-a, de szokásom szerint, ha hosszabb hsz-t írok, egyszercsak sikerül eltüntetnem az egészet, ahogy ma is Éljen soká Bléz /

***Mio***

A piac kevésbé volt nyüzsgős mint ahogy azt várhatnánk. Eléggé megcsappant a forgalom, gondolta Mio így a közeli halárusnál egyből faggatózni kezdett, elővéve az aranyos, ártatlan kislány nézését.

- Jó napot - köszönt élénken, vidámsággal a hangjában
- Mivel szolgálhatok kisasszony?
- Azon gondolkozok mit főzzek a barátaimnak vacsorára, tud adni ötleteket?
- Hát amiből sok van most nálunk az a hal, mint láthatja. Ezt ajánlom a leginkább, a legfrissebb is a hal.
- Hogy-hogy?
- Maga új erre felé?
- Úgy is mondhatjuk - kacsintott
- Akkor jobb ha tudja, ne menjen északra az erdőbe... - hajolt közelebb hozzá
- Hogy-hogy?
- Egy Necromanta költözött oda... - suttogta - ez az oka, hogy vadászni sem merünk már oda menni. És ha így halad a mezőket is eléri a rontása akkor komoly gondjaink lesznek...
- Mit tud még róla? - hajolt Mio is közelebb
- Háát... nem szabad erről beszélnünk... félünk, hogy figyel minket...
- Naaaa! Kéreeeeem - kérlelte ártatlan arccal
- Temetkezni sem merünk... a temetőkből eltűnnek a halottaink... - borzongott meg miközben mesélte - szerencsétlen halottaink... mind őt szolgálják...

Mio nem válaszolt, csak hümmögött és mikor látta, többet nem húzhat ki belőle arcon puszilta.

- Köszike az infót - integetett neki mosolyogva majd megfordult és elindult a part felé azonban az arca már meglehetősen komor volt ekkor - mire készülhet...? Egy egész seregnyi szolgája lehet már... egy Necromanta nem csak szórakozásból cselekszik... remélem a többiek is megtudnak valamit.

Miközben sétált egy édes illat csapta meg az orrát.

- Sütiiiii!!!! - csillant fel a szeme és az egyik árus standhoz rohant - kérek ebből, ebből, és ebből is!

Pár perc múlva sütikkel telepakolt papír táskákkal sétált tovább a találka hely felé miközben boldogan majszolta. Igaz ez belekerült a maradék pénzébe is. A partra érve Water egy fán várta majd leszállt elé és emberi alakot öltött.

- Sütiiii!!!! - nyújtott feléje egy csomagot - Finom - mosolygott - rakjunk tüzet, míg az-az idióta vissza ér - indult meg a part felé

***Hector***

A fogadó... ahol a legtöbb ember van... általában. Mindig is kerültem őket, de most hogy már tudom az "igazat" le kell győznöm a "félelmeim" így hát beléptem az ajtón. A hely élettel teli volt, hatalmas nyüzsgéssel. A legtöbb férfi vagy félrészeg volt, vagy kártyázott, a nők pedig vagy kurvák voltak, vagy pincérek.

- Bordély és kocsma. Ezért megy nekik ilyen jól. Legalábbis népesebb mint a város többi része... - dünnyögtem

A pulthoz sétáltam és leültem, majd a csapos ránézett.

- Mi kőne ha vóna?
- Mit ajánl?
- Rum.
- Oké, jöhet!

Azzal elém lökött egy pohárral és én meghúztam... erős volt... erős de finom. A második kortynál jutott eszembe... nincs pénzem... a francba... de ekkor mellém ült egy nagyobb darab fickó... legalábbis nálam 2x nagyobb volt.

- Új vagy erre fele kölyök!
- Az...
- Mit keres errefelé egy hozzád hasonló?
- Átutazóban vagyok, ha mondhatom azt.
- Nem vagy érdekelt, egy kis fogadásban?
- Mármint? - húztam meg a poharam
- Pénz, mi más. Figyelj... egyszerű. Ha előbb megiszod a rumot mint én nyersz. Ilyen egyszerű.
- Érdekes játék... de előtte lenne pár kérdésem.
- Ki vele.
- Mi van ha te nyersz?
- Egyszerű, te fizetsz.
- Mi lenne, ha információban játszanánk..? - kérdeztem rá
- Érdekesen hangzik öcsi, de nekem abból semmi hasznom.
- Egyszerű, én nyerek te fizeted a kört és felelsz a kérdésemre amit felteszek. Ha te nyersz, én fizetek neked duplán. Na?

Erre hatalmasat nevetett.

- Tökös kis kölyök vagy! De figyelmeztetlek... én SOKAT iszok!
- Heh - mértem végig majd szinte egyszerre kiáltottunk:
- CSAPOS!

Kezdődött az első kör, ott volt a pohár előttünk. Mindketten egyszerre nyúltunk érte és én egyből lehúztam és lecsaptam a kupát.

- Első kör - vigyorogtam a döbbent arcán
- Heh.. jól van. Mit akarsz tudni?
- Mióta van itt az a Necro?

Elsőre kikerekedtek a szemei majd közel hajolt.

- Mi közöd van hozzá...?
- Csak válaszolj...
- Legyen... szavatartó ember vagyok. Kb 3 hónapja hallottunk róla először...

Kezdődött a második kör amit szintén én nyertem.

- Mit akarhat?
- Van egy pletyka miszerint McCraulék idézték meg...
- McCraul?
- Vadászok voltak. Egyik nap az apa kivitte a gyerekét az erdőbe de egy medve megölte. Elkeseredésben a család megidézte a Necrot, hogy vissza hozzák...
- Hm... - dünnyögtem

A harmadik körben már nehezebben csúszott a rum és éreztem kezdi kifejteni a hatását de megint nyertem.

- Milyen gyakran látták eddig?
- Még senki nem látta... a falut sem támadta meg eddig. Eddig... de sokan nem tértek vissza akik megközelítették az erdőt... és egyre közelebb ér az a határ ami után senki nem tér vissza... félnek az itteniek.

Kör, kört követett de már több infót nem tudtam kihúzni belőle, csak azt hogy hallotta a gazdagabb városok papjaitól, hogy az ezüst mérgező a Necroknak. Az ital hatása miatt elfelejtettem, hogy az rám is eléggé veszélyes és kérdeztem nem tud e szerezni, pár ezüst fegyvert. Úgy tűnt a mindenest fogtam ki, ugyanis volt nála... egy ezüst tőr, és 10 ezüst nyílvessző. Pénz hiányában maradt a fogadás. Látta, hogy már kezdek berúgni, gondolta nyerni fog. Tévedett... mindenét elnyertem. Nyílvesszőkként egy pohár rum... a végére úgy tűnt a világ szélsebesen forog és mindenkiből 4-5 kószál spirálisan. Már kint voltak az első csillagok, ideje volt indulnom. Elraktam mindent, csak nem tűnt fel, hogy a Tőr megsebezte a lábam. A részegség miatt azt sem éreztem, hogy az ezüst méreg hatása kikezdi az immunitásom... Tántorogva, faltól-falig koccanva vánszorogtam a part felé. A városból kiérve pedig rendszeresen hasra esve folytattam az utam míg végül megláttam a tábortüzet amit Mioék raktak. Már távolról integettem feléjük és már látták a mozgásomból, hogy teljesen ki vagyok ütve. Közelebb érve egyből eldőltem mint egy zsák.

- Szzééppp tűűűűűűzzzzz - motyogtam egy két csuklás és böfögés közepette - tüzecskeeeeee
- Bűzlesz a rumtól - fogta be az orrát Mio miközben felsegített
- Rumocskaaaaaaaa - nyöszörögtem - egy rum-két rum még ruuuum - nevettem
- Ezért akartál a fogadóba menni? - sóhajtott - hogy jól berúgj?
- Ezüst! - mondtam fura hangon - eeezzzzüüüüüüstttttt! - vettem elő a tőrt és a nyilakat.

Mio szemei kikerekedtek.

- Honnan szerezted ezeket? - vette kézbe és tanulmányozta őket - Tökéletes minőségűek... ezekkel veled is végezhetnének... - csodálkozott
- Rum! *hukk* Egy rum le egy nyíl ide - énekeltem - egy rum le, egy ezüst ide! hehehehe
- Hülye - sóhajtott - ivóversenyt rendeztek?
- Rummmm! hihihihihi

Azzal eldőltem és nem mozdultam. Mio először azt hitte a pia miatt. Majd meglátta vérző lábam. Azonnal levette a nadrágom és látta a sebet amin vágás és égési nyomok voltak.

- Idióta... részegen ne játssz ezüsttel... - sóhajtozott és vette elő a saját tőrét - Water kérlek hozz vizet és pár gyógynövényt, a parttól nem messze láttam egy bokrot, megfelelő Hirion növények nőttek rajta. El kell látnunk ezt a Rumos Hordót... - azzal neki is kezdte felmelegíteni a tőrének a pengéjét a tűzben.

Nem kellett sokat várnom, mikor Mio közeledtére lettem figyelmes. Süteménnyel kínált, amit elfogadtam, tényleg finom volt. Ezután tüzet raktunk és vártuk tovább Hectort.
Már majdnem sötétedni kezdett mikor végre - szó szerint - betántorgott rögtönzött kis táborunkba. Bűzlött az italtól és láthatólag jól "elázott", de mint kiderült, ez kellett az információszerzéshez. Aztán ahogy egyre több mindent "énekelt el" nekünk, kiderült, sikerült neki pár ezüstfegyvert is szereznie - szintén italozással - amik még jó szolgálatot tehetnek. Viszont - szinte természetesen - ilyen állapotban sikerült magát is megsebeznie az ezüst tőrrel, ami gyorsan ki is ütötte - ismét.

- Water kérlek hozz vizet és pár gyógynövényt, a parttól nem messze láttam egy bokrot, megfelelő Hirion növények nőttek rajta. El kell látnunk ezt a Rumos Hordót... - szólt Mio.
- Rendben, sietek. -
Egy kulacsba gyorsan vizet mertem a közeli kútból és a bokrot is könnyen megtaláltam, majd egy nagy rakás növényt szedtem és visszasiettem velük a táborba.
- Itt van a víz és a növény amit kértél. Remélem nem ütötte nagyon ki magát... - adtam oda őket Mionak, aki ellátta Hecor sebét, majd miután ezzel végzett, ő is ledőlt aludni.
Én még egy kicsit bámultam a tüzet, majd - miután meggyőződtem, hogy nincs a közelben senki - én is elaludtam.
*Reggel*
Már bőven világosodott, mikor végre megébredtem. Mio már fenn volt, de már Hector is - akin látszottak a másnaposság jelei.
- Jó reggelt. Hát ti már fenn? Miért nem keltettetek fel? Úgy tűnik más testében nem túl jó az időérzékem... - nyújtóztam egyet, majd odaültem melléjük - Na de mindegy is, ha már én is felébredtem, talán megoszthatnánk egymással, ki mire jutott. Kezdem is én. Bár nem volt egyszerű információt kifacsarni az utca embereiből - amit most nem részleteznék hogyan sikerült - de két emberrel is sikerült, hát... mondjuk úgy, "beszélnem" és ami biztos, az az, hogy a necromanta valóban az északi erdőben tanyázik. Ez talán jó hír, az viszont nem, hogy lassan kezdi az embereket is veszélyeztetni a jelenlétével, lassan már az erdő közelébe sem szabad senkinek sem mennie, akinek kedves az élete... Nagyon úgy tűnik, hogy az erdő jelentős részét már valamilyen módon megfertőzte, pusztulnak a fák, és állítólag minden élőlény az ő besúgója... Tehát nem nézünk egyszerű feladat elé. Viszont a városban élőknek is nagy szolgálatot tennénk ezzel, végre újra járhatnák az erdőt fáért, ami most még nem tűnhet komoly problémának, de ha nem járnánk sikerrel, és beköszöntene a tél... Tehát lehet, hogy a pénzjutalmon kívül egyéb járulékos haszonnal is számolhatunk siker esetén. Nekem ennyit sikerült megtudnom, most ti jöttök. -

Mio is elmesélte, hogy ő mire jutott majd én is elmondtam. Kialakult egy nagyjából teljes kép. Van egy megidézett Necronk aki hullák seregével vette magát körül és befészkelődött az erdő közepére. Vannak ezüst fegyvereink. A tőrt Water kapta mivel Mionak már volt egy sima és egy ezüst is. A nyílvesszőket azonban megtartotta. Csak íjunk nem volt hozzá...de nem aggódott, azt mondta egy a lényeg, eljuttatni őket a Necro testébe, azt pedig bízzuk rá. A beszélgetések közt többször is meglátogattam a kutat, iszonyú szomjúság gyötört de akármennyit is ittam nem múlt. De úgy véltem csak a másnaposság miatt, nem lehet nagy ügy. Láttam, hogy párszor Mio követ a szemeivel de nem tette szóvá. Így én se nagyon aggódtam.

- Este induljunk - szóltam közbe
- Miért pont este? - majszolta közben Mio a tegnapról megmaradt sütit
- Mert baromira fáj még a fejem - sóhajtoztam
- Nem egy jó indok... a Necrok este erősebbek...

Már épp mondani akartam, hogy igaza van mikor folytatta.

- De legyen.

Ezen meglepődtem.

- Mert?
- Mert körbejárjuk az erdőt addig is. Hátha találunk valamit. Sütit? - nyújtotta felém az utolsót
- Nem köszi - mondtam azonnal - nem vagyok éhes. Pill és jövök, csak iszok valamit - indultam ismét a kút felé

Mikor már messzebb jártam Mio Waterhez fordult.

- Tartsd szemmel... - súgta - valami nem stimmel...

Mikor visszaértem elindultunk az erdő felé.

Miután megosztottuk egymással, ki mit tudott meg, kirajzolódott a várható helyzet.
A Hector által szerzett ezüstfegyverekből én kaptam a tőrt, a többi Mionál maradt, hisz ő tud bánni igazán velük.
Ami viszont egyre furcsábbá vált, hogy Hector igen gyakran kereste fel a kutat, mintha nem tudná csillapítani a szomjúságát...
*Tegnap este jó berúgott, nyilván ez az oka. Nyilván...*
Ez természetesen Mionak is feltűnt, aki - miután Hector ismét elment inni - halkan odaszólt:
- Tartsd szemmel... - súgta - valami nem stimmel...
- Rendben, figyelni fogom, szerintem sem normális ez... - mondtam ugyan olyan halkan, majd miután Hector visszaért, elindultunk feltérképezni az erdő környékét az esti "bevetés" előtt.
Az úton - akarva, akaratlanul - Mio haladt elől, én pedig igyekeztem úgy helyezkedni, hogy lehetőleg én maradjak leghátul - de persze nem túl feltűnően -, hogy Hector még véletlenül se csinálhasson semmi ostobaságot.
A városon áthaladva továbbra is elég kihaltnak tűntek az utcák, az emberek láthatóan nem nagyon szerettek kimozdulni otthonról... Az a kevés, aki mégis kint lézengett, persze alaposan megbámult minket - hiába, furcsa kis csapat vagyunk. Különösen akkor néztek nagyokat, mikor az északi erdőség felé vettük az irányt. Szinte éreztem a hátamon a tekintetüket...
Az erdő határához érve Mio mellé siettem:
- Hát ez lenne az. Akkor most mi legyen? Külön váljunk? Bár talán nem kéne... Mindenesetre, ha gondoljátok, én besurranhatok valahogy kicsit körülnézni, aztán itt találkozunk. Vagy más a terv? - néztem kérdően rájuk.

- Mi lenne ha Water te madárrá változnál és felülről feltérképeznéd merre fele kell haladnunk. Elméletileg az erdő közepén tanyázik, ahol a régi temető volt. - vetettem fel az ötletet - Mi meg addig körbejárjuk a terepet.

Mio csak rábólintott, már csak Water válasza kellett.

- Rendben, akkor majd ha végeztem megkereslek titeket - szinte még be sem fejeztem, de máris felülnézetből kémleltem az erdőt.
*A régi temető helyén keressem... Csodálatos, de hát mit várjunk tőle...*
Innen fentről pontosan kivehető volt, amiről a helyiek beszéltek: az erdő nagy része már pusztulásnak indult, állatokat alig látni és azok is elég furcsák... Ahogy haladtam az erdő belseje felé, mintha egyre sötétebb lett volna...
*Na ez remek. Remélem nem fog kiszúrni, nem hiányozna*
Erőt vettem magamon és csak a feladatra igyekeztem koncentrálni. Utam során a fák egyre ritkásabban nőttek, majd láthatóvá vált a... hát háznak talán nem nevezhető valami, ahol a keresett necromanta lakhatott. Körülötte még látható volt pár régi sírkő maradványa, valószínűleg jó helyen jártam. Egyenlőre semmi gyanúsat nem láttam, az út pedig viszonylag egyszerűnek tűnt - csak az erdő belseje felé kell haladni, a fák úgyis egyre ritkulnak, szóval könnyen megtalálható a hely. Az élőholt "seregének" hírét sem láttam, ami persze nem jelent semmit. Már épp végeztem volna a környék feltérképezésével, amikor is hangos "károgásokra" lettem figyelmes. Szinte reflex szerűen ereszkedni kezdtem, majd leszálltam az egyik még úgy ahogy fának nevezhető növényre és elrejtőztem a mostanra már eléggé megkopott lombkoronájában, bár nem tudtam azt sem, jogosan cselekedtem-e így. Minden esetre figyeltem, és az egyre erősödő hang felé fordulva egy elég méretes madárrajt vettem észre. Közelebb érve vált láthatóvá, hogy egy csapat varjú - innen a nagy károgás - de mint ahogy minden mással, velük sem stimmelt valami... A szemük vörösen izzott és - bár tudvalevően intelligens állatok - gyanúsan egyszerre mozogtak, váltottak irányt, mint ha valaki irányítaná őket... Persze egyből nyilvánvaló volt, miért viselkednek ilyen furcsán...
*Hm... Légi őrjárat... Erre majd jó lesz figyelni, nehogy idő előtt kiszúrjanak* - vontam le a tanulságot, azonban hirtelen úgy tűnt, a varjúraj csak a kezdet és cseberből vederbe kerültem: mintha elkezdett volna szűkülni a lombkorona, mintha igyekezett volna a fa elkapni, megfojtani...
Mivel ehhez nem volt kedvem, inkább amilyen alacsonyan csak repülni tudtam, igyekeztem kijutni a meleg helyzetből és visszatérni Hectorékhoz az új információkkal.
Mikor már biztonságos távolba értem, magasabbra szálltam, hogy könnyebben kiszúrjam őket. A kiindulási helyünktől nem messze értem el őket, szélsebesen csatlakoztam majd mesélni kezdtem:
- A jó vagy a rossz hírekkel kezdjem? Bár jobban belegondolva, a jó sem "úgy" értendő, csak annyi, hogy megvan a "háza", az erdő közepén van, a régi temetőn, ahogy Mio mondta. Ez lett volna a jó... Talán még az, hogy könnyű lesz megtalálni, az erdő egyre ritkul befelé haladva, nyilván a fertőzés... A rossz, hogy a zombisereg nyomát sem láttam, bárhol lehetnek... És teljes csendben, vagy még jobb lenne, ha láthatatlanul tudnánk behatolni, mert ami biztos, hogy varjak őrjáratoznak, amiket elől a lombok kezdetben elrejtenek, de beljebb... Tiszta célpontok lennénk... Ugyanakkor lehet nem is baj, hogy beljebb fa sincs már sok, az egyik megpróbált elkapni... Igen, egy fa... Körülbelül ennyi. A helyzetünk nem tűnik bíztatónak, de talán megoldható. Talán... -

Míg Water felrepült egyedül maradtam Mio-val.

- Köszi... - mondtam miközben elindultunk az erdő mentén
- Mit?
- Hogy elláttad a sebem.
- Részeg voltál és hülye... az ezüst az nem játék... legalábbis neked semmiképp sem... - szúrt le aggódó hangon
- Jól van... tudom...

A következő egy perc csendben telt majd leesett a tantusz.

- Várjunk csak... - álltam meg - aggódtál értem?
- Azt azért nem mondanám. - állt meg előttem de nem fordult meg.
- Akkor csak a hangsúlyt értettem félre - dőltem neki egy fának ami hatalmas reccsenéssel ki is dőlt... kívülről nem látszott, de teljesen korhadt volt, szinte papírvékony és üreges.
- Hector! - sietett oda
- Most akkor aggódsz vagy sem? - kérdeztem a porfelhőben köhögve miközben felsegített
- Hülye... amilyen szerencsétlen vagy... még a végén fogok - nevetett
- Kössz... - sóhajtottam majd leporoltam magam
- Amúgy... minden rendben?
- Hogy érted?
- Nem érzel semmi furcsát?
- Um... szerintem nem. Kellene?
- Csak kérdeztem.
- Csak az zavar, hogy szomjas vagyok... - sóhajtottam - de most már kibírom.
- Mennyit ittál ma már...? - nézett rám kérdőn
- Um... nem tudom... de szerintem elég sokat - vakartam a fejem
- És... még mindig szomjas vagy...? - nyúlt le lassan a tőr irányába és ekkor döbbentem rá mire gondolhat.

Egymás szemeibe néztünk míg csak a szél susogása volt hallható és Mio keze a tőrén nyugodott. Tapintani lehetett volna a feszültséget mikor Water visszaért. Felvázolta a helyzetet majd Mio azonnal döntött...

- Induljunk. Ne várjunk tovább. Egy vonalban haladjunk, pár méterre egymástól. Hector te mész középen...

Nem mondtam semmit csak ,bólintottam és elindultunk. Baloldalamon Mio míg jobbon Water volt és láttam, hogy olykor-olykor, mikor nem a környezetüket kémlelik engem figyelnek. Zavart... egyre jobban... éreztem a bizalmatlanságot... ráadásul fegyvertelen voltam... kezdett rossz érzésem támadni... Ahogy közeledtünk az erdő valóban ritkulni kezdett és a Water által említett varjak sajnos kiszúrtak és hatalmas károgás közepette felettünk köröztek. Mio jelzett és kör alakban haladtunk tovább mikor megéreztem valamit.

- Várjatok! - intettem megállásra őket
- Mi az...?
- Nem érzitek...? - szimatoltam a levegőbe - Alvadt vér... régi... és romlott - az arckifejezésem olyan volt mintha citromba haraptam volna - undorító...
- Élőhalottak... - suttogta Mio

Nemsokára fel is bukkantak körülöttünk, a földből előmászva. Körülbelül egy tucat lehetett belőlük és lassan közeledtek felénk hörögve.

- Ötletek? - kérdeztem miközben kivillantak a szemfogaim - Nyitott vagyok mindenre...

Mio előhúzta a tőröket épp úgy mint Water is.

- A zombik nem túl gyorsak... és hülyék...
- Ja de akkor is közelednek...
- Támadjunk nekik...
- Jobb ötlet? - néztem rájuk de láttam nincs - eh - sóhajtottam - felőlem...

Azzal kirontottam, egyenesen a szemből jövő csoport felé. Az első kettőt ketté szeltem egyetlen karlendítéssel de még így is kúsztak tovább. Mindegyikőnkre 4 zombi jutott... Mio úgy tűnt érti mit csinál. Fürge volt, zombiról zombira ugrált és csak úgy repkedtek a végtagok és a fejek, nemsokára egyik zombi sem élt. A kettészelt zombik fejére léptem szétlapítva őket. A másik kettő sem okozott problémát végül, amelyik közel ért felkaptam és a másikhoz vágtam, majd míg a földön fetrengtek gyorsan letörtem egy fa ágát majd átszúrtam őket.

- Ez kész, poroltam le magam.

***ITT DANCING WATER HARCA VAN ^^****

Mikor mind végeztünk nyugodtabban mentünk tovább és az önbizalmunk is megnőtt. A következő 5 percben már alig voltak fák a környékünkön és megérkeztünk a volt temetőhöz... háromszög formában haladtunk, jobb oldalamon Mio , balon Water, előrébb nálam, én kissé lemaradva középen. Egy reccsenés volt hallható, mint mikor valaki ágra lépne... mikor Mioék megfordultak azonban nem az történt mint amire számítottak... nem én léptem rá egy ágra... sőt... A földből egy hatalmas karó állt ki és átszúrta a mellkasom. Ott lógtam a levegőben, míg a karó hátulról teljesen felnyársalt és a hegyéről a vérem csöpögött. Épp indultak volna felém mikor újabb reccsenés. És feltűnt a Necromanta a karó mellett. Pár méterrel lebegett a föld felett, szinte egy csontváz volt, bőre aszalt volt és rothadt, a szemei vörösen izzottak, szakadt köpenye volt és egy mágus botja amit leszúrt a földbe mellém.

- Innen senki sem jut vissza élve... - súgta túlvilági hangon. A hangja az egész erdőben visszhangzott, mintha minden irányból jönne. Ekkor felemeltem a fejem amennyire tudtam és vigyorogva vért köptem az arcába.

- Dögölj meg...!
- Hm... - ragadta meg a fejem és maga felé fordította - érdekes... rég láttam hozzád hasonló vámpírt - hümmögte - csak erőtlen vagy. Mikor ittál utoljára emberi vért?
- Semmi közöd hozzá te két lábon járó koporsó...!
- Hm... nem érzem rajtad az emberi vér illatát. Évek telhettek el azóta mikor utoljára kóstoltad... - majd letépett a karóról és a földre dobott - gyenge vagy mert nem táplálkozol rendesen és ráadásul ennyi vérveszteség után... hm... nem sok időt jósolok neked vámpír...
- Fogadjunk, te előbb döglesz meg...! - nyögtem a földön fekve pedig tudtam igaza van... erőm se volt mozogni... és a szomjúságom elképesztő méreteket öltött.
- Hm - nevetett halkan - ti ketten! - szólt Waterék felé - Képesek lennétek megölni a barátotok? - dünnyögte, azzal rám mutatott és az ujjából egy villám csapott belém

Az utolsó löket volt... elvesztettem az önkontrollt... a túlélő ösztönöm vette át az irányítást, vért kellett szereznem. Bármi áron különben végem...

- Vééért - nyöszörögtem miközben felálltam. A karó ütötte seb már kezdett összeforrni azonban így is elég súlyosnak tűnt.
- Készülj Water! - szólt oda Mio miközben az ezüst tőrt elrakta és csak a simát hagyta elől - ha lehet ne öljük meg...

Azzal nekik támadtam...

Amint visszaértem a és beszámoltam, mit láttam, egyből nekivágtunk a nagy feladatnak. Nem mondom, hogy felkészületlenül ért, de kissé meglepett.
A felállás maradt ugyan az, én mentem hátul... Ahogy az sajnos várható volt, a varjak kiszúrtak minket, innen már nem volt visszaút. A "híres" élőholt sereg megjelenése sem váratott már sokáig, de hála Hector jó "szimatának", felkészülve értek minket a földből kinyúló kezek. Már amennyire az ilyenre fel lehet készülni... Szerencsére csak egy viszonylag kisebb csapat volt - így ránézésre tizenegynéhány.
Mio és Hector azonnal nekik estek, én sem késlekedhettem, egy gyors "váltás" - elvégre jó 3 méteres "mackóként" csak könnyebb - és máris szanaszét röpült aki a közelünkbe jött.
Szerencsére a zombik nem az agyuk méretéről híresek, így végülis gond nélkül ledaráltuk őket, majd folytattuk utunkat előre. Fák már alig álltak, amikor is hátulról zajt hallottunk. Megfordulva elég kellemetlen látvány várt ránk: Hectort felnyársalta egy jókora karó és hogy teljes legyen a boldogság, a necromanta is megjelent...
*Na már csak ez hiányzott... Még jó hogy halhatatlan. Elvileg...*
Ha ez nem lett volna elég, Hector ismét "megkattant" - szeretett necromantánk közbenjárásának is hála - megszállta a vörös köd, mi lettünk a célpontjai.
- Jól érezted Mio, tényleg nem stimmelt valami vele - szóltam oda neki, miközben Hector egyre csak közeledett hozzánk. - Ha tényleg csak az ezüst árt neki komolyan, akkor csak bízd rám - álltam Mio elé, majd kevertem le egy egészséges taslit Hectornak - te addíg foglalkozz a necroval.
Tudtam, hogy találnunk kell valami megoldást. Hectornak emberi vér kell, márpedig - szigorúan véve - csak Mio volt ember a közelben.
Hector eközben feltápászkodott és ismét nekem esett. Én megpróbáltam a lehető legkisebb sérülést okozva távol tartani magamtól és Miotól, ami nem volt túl egyszerű, így párszor komolyabban is oda kellett sóznom neki, abban a tudatban, hogy végső soron ez úgysem árt neki, de közben szem elől tévesztettem Miot és a necromantát.
*Remélem nincs baja és elbír vele*

Mio nem habozott, nekitámadt a Necronak azonban az a levegőbe emelkedett és megidézte a többi élőhalott szolgáját is akik körülvették Miot, azonban nem esett kétségbe, kecses mozdulatokkal lavírozott a zombik közt, minden egyes mozdulattal elintézve egyet. Hibátlan volt mind a ritmusa mind a kecsessége, félelmetes ellenfél... nem csoda a származása miatt... Nemsokára ismét csak a Necro maradt ott, aki felette lebegett. Mio előkapott két nyílvesszőt majd feléje hajította, amik egyenesen a szíve helyébe álltak. Azonban ő csak nevetve kihúzta őket és elmorzsolta.

- Ch... életelszívó... - harapta meg a szája szélét Mio
- Nem sebezhetnek meg a kis játékszereid - küldött egy tűzlabdát feléje amit épp sikerült kikerülnie
- Meg kell találnom a forrást, vagy bajok lesznek...

Ekkor ugrott be neki amit Hector mesélt... hogy mi lehet az oka, hogy itt van. Hátraszaltózott majd a Necro "házához" sietett, amit nem nézett jól szemmel és utána vetette magát. Bent a padlón pentagrammák voltak és bennük két összeaszott test... valószínű ők idézték meg és belőlük nyeri az energiát. Habozás nélkül nekik támadt, azonban a Necro előtte termett és a szoba másik végébe repítette.

- Nem engedem...
- Heh - vigyorgott az összetört polcok és asztal közt Mio - nem kell közel kerülnöm...

Azzal ismét két nyílvesszőt hajított el, egyenesen a testekbe amik porrá váltak.

- Ne! - üvöltötte

A következő pillanatban Mio a levegőbe szökkent és ezüst tőrével a Necro arcába ugrott, tövig beleszúrva. Egy ideig még lebegett majd ő is porrá vált és minden csendesebb lett. Mio elrakta a tőrét, majd felvette a Necro botját.

- Ez megoldva...

Ekkor azonnal kirohant, és Waterékat kezdte keresni.

Mindeközben én és Water harcoltunk. Elég gyenge voltam vérveszteség miatt és a mozgásom is lassú volt, Water simán kikerülte a csapásaim és többször is a földre küldött, vagy egy fának csapott, miközben változtattatta az alakját. Egyre inkább erőtlen voltam... percek után már csak álltam előtte, nehezen lélegeztem és mozdulni sem bírtam. Lassan térdre rogytam és eldőltem. Kitisztultak a gondolataim, az ösztönöm feladta a harcot, már nem sok volt hátra. Water közelebb jött és én nekem csak annyi erőm volt, hogy a szememet mozgassam és halkan nyöszörögve beszéljek.

- Bocs... - mosolyogtam halványan - csak...

Azzal elnémultam... minden erőm kellett, hogy magamnál maradjak, ekkor ért oda Mio és a hátamra fordított majd gyorsan a sebemet kezdte vizsgálni.

- Egyszerűbb.. - nyöszörögtem - ha... átvágod a torkom... ha erőt is szereznék... csak vért akarnék inni... ami... nem a legjobb dolog...
- Hülye!

Tépte le a ruhája ujját és azzal próbálta elszorítani a mellkasomon lévő seb vérzését. Ugyan már kezdett összeforrni, így is halálosnak tűnt egy halandó számára.

- Normális - folytatta - ha vért akarsz inni... vámpír vagy! INNOD KELL!
- Ha iszok... csak megvadulok... - fordítottam el a fejem
- Idióta vagy... - fordította vissza a fejem - akkor leszel csak ilyen mikor vérhiányod van! A necro is megmonta... évek óta nem ittál... teljesen ki vagy merülve Hector... ha rendesen iszol... normális maradsz... - súgta közel hajolva
- Öljek meg valakit... hogy én normális legyek..? - nevettem erőtlenül - Nem... i
- Nem kell kiszívnod minden vérét - súgta - te igazi vámpír vagy... - gombolta ki a mellényét - érezni fogod mennyit ihatsz meg anélkül, hogy az "partnered" bajba kerülne - tette szabaddá a nyakát
- Mio...? - nyögtem erőtlenül
- Innod kell...
- De...
- Tedd meg...

Hajolt milliméterekre tőlem... azzal finoman félresimítottam a haját és a szemfogaimat a nyakába mélyesztettem. Felszisszent, de hagyta, hogy megtegyem. Ahogy visszajött az erőm megragadtam és a földre nyomtam, Water már ugrani akart de Mio intett neki, hogy hagyja. Nem is emlékeztem, mikor éreztem ilyet utoljára. Mint aki évezredeik szomjazott.... csak szívtam Mio nyakából a vérét, ami végigfolyt mind az ajkamon mind a nyakán majd lassan kihúztam a szemfogaim... nem akartam túl sokat "elvenni" tőle. Rá néztem majd becsuktam a szemeim és eldőltem. Mio a hátamra fordított és megvizsgálta a sebet, miközben a nyakát fogta, ahonnan még szivárgott a vér.

- Jól van... - sóhajtott - túléli... - mondta megkönnyebbülve - most már lesz elég ereje... - nézett mosolyogva Waterre - mond... nem tudnál valamivé átváltozni most...? Vissza kellene indulnunk a faluba... ellátás kéne azért neki... és nekem is - nyögte - elég sokat kiszívott így is... fáradt vagyok és gyenge... - dőlt le mellém - remélem... a falusiak... majd segítenek... - azzal Mio is kidőlt és Water ott maradt egyedül az eszméletlen testünk mellett.

Miután Mio is kidőlt, tudtam, cselekednem kell. Jobb ötlet híján - plusz mivel az emberek addíg úgysem jönnek az edő közelébe, míg úgy tudják, a necro él - hegyi trollá változtam. Jó ötletnek tűnt, nagy, erős, ami kellett hogy a két testet magammal tudjam vinni. Így hát felkaptam mindkettejüket, szinte megijesztett milyen kicsinek tűnnek így a kezeimben... Az immár kijárt úton indultam visszafelé, tudtam, hogy bár valószínűleg egyikük sincs (már) életveszélyben, de minél előbb ellátásra szorulnak. Az erdő széléhez érve jobbnak láttam ismét alakot váltani, nem lenne szerencsés, ha a falusiak megtámadnának... A sok váltogatás kezdett kissé engemet is kikezdeni, tudtam, amint biztonságba helyeztem őket, vízhez kell jutnom... Egy gyors váltással már mint ló ügettem ki az erdőből, ügyelve, nehogy lessenek rólam. A főutcára siettem, ahol hál isten épp többségében segítőkész emberek emberek voltak, így amint lefeküdtem a földre, egyből lesegítették őket rólam és bevitték őket egy házba.
*Most már jó helyen vannak, ideje nekem is mennem*
Feltápászkodtam, majd tovább robogtam a tengerpart felé, ahol begyalogoltam az éltető vízbe, és mikor már elég mélyen voltam, lebuktam s végre újra önmagam voltam. Az elmúlt pár óra eseményei és a folyamatos alakváltogatás nagyon kimerített, így szinte azonnal elaludtam.
*Majd... Majd ha felébredek, megkeresem őket* - ásítoztam, majd álomra hajtottam a fejem.