Sempiterna Vita Legendája >> Játéktér

Hajnalodott mikor magamhoz tértem. Egy ágyban feküdtem Mio mellett. Elsőnek azt se tudtam mi történt majd kezdtek visszaszállingózni az emlékek. Egyből felültem, amitől meg is szédültem majd Mio-ra néztem. Látszólag jól volt, békésen szunyókált ami megnyugtatott. Ekkor vettem észre, hogy megnyaltam a számat és pár gondolatom a vére körül forgott, de gyorsan elűztem őket... A nyakán még látni lehetett a harapásom nyomát. Épp megérintettem volna, mikor bejöttek a szobába.

- Apjuk, jer' gyorsan! - mondta az öregedő nénke - Felébredt az egyik!

Nemsokára egy kisebb tömeg gyűlt össze a szobában.

- Nem tudja fiatalember, hogy veszélyes az erdőbe menni? - folytatta a nénike - Szerencsések, hogy túlélték! - mutatott rám.

Ekkor tűnt fel, hogy minden sebemet ellátták. A mellkasomhoz kaptam ahol egy lyuknak kellett volna lennie, de csak a heg volt ott.

- Köszönöm... - mondtam
- Mit keresett ott két fiatal? - szólalt meg a férje - Ha nincs az a ló meghalhattak volna...
- Water - gondoltam magamban mosolyogva - Nem volt egy pálca a lovon? - kérdeztem
- De - ment ki majd hozta be - ilyet még nem láttam - vizsgálgatta - ezért mentek? És ha az-az élőholt elkapja magukat?
- Az-az övé...

Erre megfagyott a levegő a szobában.

- Úgy ahogy mondja - kelt fel Mio is ásítva
- Jól vagy? - fordultam egyből feléje - Nem itta - azonban itt befogta a számat, közelhajolt és a fülembe súgta
- Hülye...! Nem tudják, hogy vámpír vagy...
- ummm - hümmögtem majd levette a kezét a számról
- Mint mondta, végeztünk a Necroval... megnyugodhatnak. - nyújtózkodott

Észre se vettem de a tekintetem végigvonult a teste körvonalain amit persze kiszúrt és egy irdatlan pofont kevert le, ki is fordultam az ágyból.

- Ezt most méééért? - nyöszörögtem a földön fekve
- Hm - rakta ölbe a kezét - láttam hogy néztél!

A falusiakból kitört a nevetés, majd én is elmosolyogtam magam.

- Szóval maguk nem "úgy" vannak együtt? - kérdezték

Ekkor egymásra néztünk és mindketten elkaptuk a fejünket a másik irányba.

- Én? Ezzel? Ugyan... - mondta
- Mi az hogy 'Ezzel"?! - pattantam fel
- Hm - állt fel ő is az ágyon így jóval fölöttem volt és úgy nézett le rám - Hülye vagy és szerencsétlen, makacs, idióta, önfejű, pontosabban üresfejű
- Állj,állj,állj! - vágtam közbe - És még én aggódtam érted?!
- Heh... ezt nekem kéne mondanom - szegte fel a fejét
- Akkor mégis aggódtál háhá! - csaptam le a kijelentésére
- Nem ezt mondtam! - kiáltotta
- Hmf - raktam most én a derekamra a kezeim - mikor először megismertelek kis sírós baba voltál, most meg olyan vagy mint egy kis hercegnőcske!
- Akkor csak megjátszottam magam! - Ugrott le az ágyról és állt elém
- Akkor ez az igazi éned "hercegnő"?! - hajoltam közel
- Ez és ha bajod van vele akkor gyere, rendezzük le! - hajolt ő is közel

Az arcunk centikre volt egymástól és egyikőnk sem tágított a nézőpontjától, amin a bent lévők egész jót mulattak. mikor ráeszméltünk, hogy rajtunk szórakoznak elkaptuk a fejünket.

- Ch... nem pazarlom ilyenekre az időmet - mondta miközben hátat fordított ölbe tett kézzel
- Heh, én se a hozzád hasonló gőgös hercegnőcskékkel - fordultam meg én is

Elindultam az ajtó fele, a falusiak szólni akartak de már késő volt, kinyitottam és egy halom lábos zúdult a fejemre. Ott feküdtem a földön a fazekak alatt és a fejemen keletkezett új púpokat számoltam míg Mio a nevetéstől a földön fetrengett.

- Mondtam, hogy hülye vagy - törölte le a könnyeket a szeme sarkából
- Jó, azt elismerem - tápászkodtam fel - de te se vagy fejben otthon - néztem rá
- Hm - nézett ki az ablakon . az biztos... - mondta halkan
- Hogy?
- Semmi! - kiáltotta oda.

A következő 1-2 óra nyugodtan telt, elmeséltük a falusiaknak, hogy többé nem kell aggódni a Necro miatt. Már csak Water megérkezésére vártunk. Mikor rákérdeztünk, hogy kapjuk meg a fizetséget, mondták, hogy ahhoz Gravore városába kell mennünk, és ott bemutatni a bizonyítékot. Mindketten jól éreztük már magunkat így úgy döntöttünk elindulhatunk azonnal. Kint ültünk a falu szélén és Mio a vállamnak dőlve szunyókált. Úgy tűnt azért még fáradékony, elég sok vért szívhattam el tőle. Mikor alszik csöndes... és nyugodt... miért nem tud ilyen lenni mindig? - sóhajtoztam

Már megjelentek a horizonton a hajnali napfény első sugarai, ami azt jelezték számomra, ideje felkelni és megkeresni az elhagyott báránykákat.
Miután felébredtem még gyorsan tempóztam párat, ki tudja mikor lesz ismét alkalmam ilyen jól kipihenni magam.
Ezután a partra - már szinte megszokásból - a szokásos emberi alakomban jöttem ki és indultam el a város felé. Minden csendes és békés volt, mint ha a természet is fellélegzett volna, hogy a necromanta elpusztult.
A városba érve már kisebb nyüzsgés fogadott az utcán, mintegy jelezve, az emberek tudják, már nem kell mitől tartaniuk, újra bátran mehetnek az erdőbe.
Nem akartam kérdezősködni, hisz honnan tudnék én a 2 jövevényről, ezért először azt a házat kerestem fel, amibe tegnap bevitték őket. Mivel üresen találtam, körbejártam a piacot és benéztem a fogadóba is, de nem láttam őket sehol sem.
*Hova az ördögbe mehettek? Talán mégis csak rá kéne kérdeznem a dologra* - morfondíroztam, de még egy utolsó lehetőséget adtam magamnak:
*Ha a falu hátárán sem találom őket, muszáj lesz útbaigazítást kérnem*
Erre szerencsére nem kellett sort keríteni, már messziről kiszúrtam őket. Ott ültek és vártak rám... Integetve jeleztem nekik és csak közelebb érve vettem észre,hogy Mio alszik, így csöndesen üdvözöltem Hectort:
- Jó újra "normálisan" látni téged. Jól vagytok? Bocs, hogy csak most, de a fél várost végigjártam utánatok - mondtam mosolyogva, majd én is helyet foglaltam mellettük.

- Megvagyunk - nyugtáztam egyszerűen - csak Mio dőlt ki, eléggé fáradékony - mosolyogtam - bár nem csodálom...

Elmondtam Waternek, hogy a pénzért egy másik városba kéne indulni. A falusiak elmesélték, hogy csak észak felé kell tartani az irányt, a sziget másik oldalán van, egy kikötőváros. Mio azonban még mindig aludt...

- Tudod mit? - szóltam oda Waternek - induljunk!

Azzal a hátamra vettem Mio-t és úgy indultunk el. Nem ébredt fel, ugyan úgy aludt tovább, úgy tűnt egy robbanás sem rázná fel.

- Elméletileg 2 napi járásra van... - mondtam miközben gyalogoltunk

Első percekben csönd volt, majd rákérdeztem arra ami a Necromanta eset óta zavart.

- Mond Water... tartatok tőlem...? Hogy elvesztem a józanságom...?

Hál istennek mindketten jól vannak. Úgy tűnt, Mio nagyon kimerült, mert - mivel kiderült hogy egy másik városban kapjuk csak meg a jutalmat - Hector felkapta és úgy indultunk el, de ugyan úgy húzta a lóbőrt.
Csöndben lépdeltünk egymás mellett, gondolataimba feledkezve bámultam magma elé, mikor is Hector megtörte a csendet:
- Mond Water... tartatok tőlem...? Hogy elvesztem a józanságom...? -
Hát ez most nem mondhatni, hogy meglepett, de...
- Hát... - kezdtem nagy sóhajtás után - ami engem illet, ha mostantól "rendesen táplálkozol" nem és tartani eddíg sem tartottam tőled, csak aggódtam mi lesz akkor ha... Mit tegyek akkor... mi tegyek, amivel nem sodrom veszélybe sem a mi életünket, sem a tiedet... De megértelek... A fogadóban töltött estéd utáni reggelen valóban gyanúsan viselkedtél és Mioval megbeszéltük, hogy rajtad tartjuk a szemünk... De gondolom ez feltűnt neked is... De hangsúlyozom, ezt nem általános, csak a furcsa viselkedésed miatt. És mivel kiderült, ez azért volt, mert rég nem ittál emberi vért, azt kell mondjam, nem, nem tartok tőled. Én biztos nem... És szerintem Mio sem... Sőt... Bár tagadja, de hidd el nekem, a lelke legmélyén aggódik érted. Minél több időt töltök veled, annál jobban megtanulom kezelni az esetleges "begőzöléseidet" így úgy érzem, nem kell tartanom tőled - már csak azért sem igazán, mert én nem vagyok ember - de persze ez mellékes, nehogy azt hidd, hogy emberként ez másképp lenne. Szóval... Szerintem kijelenthetem, nem tartunk tőled, inkább segítünk, ha szükséged van rá, de persze ez nem jelenti azt, hogy nem kaphatsz egy-két maflást, ha minket néznél ebédnek - zártam le egy nagyobb mosollyal, jelezve, komolyan gondolom ,amit mondtam.

- Hát ha úgy döntenék belőled fogok vacsorázni akkor megengedem hogy pár tockossal észhez téríts - nevettem - amúgy - foyltattam - nem tom te, hogy vagy vele de a hercegnőcske itt a hátamon egy külön jelenség - sóhajtottam - emlékszel.. mikor először láttuk milyen "ártatlan" volt... aztán csak megjátszotta magát... láttad volna milyen volt mikor magához tért... igazi primadonna! - azonban ekkor Mio megragadta a hajam és jól meghúzta
- Hogy mi voltaaaaaam???!!!!! - sikította a fülembe
- Ájjj ájjjj ááááájjjjj!!!!!! Engedd el a hajam teeeeee!!!!! Még a végén kitéped és idő előtt megkopaszodok!!!! Idióta!!!!
- Hogy miiiiii???? - ráncigálta tovább a hajam míg meg nem botlottam és elestünk - még cipelni sem bírsz rendesen?!
- Mióta vagy fent...? - sóhajtoztam feltápászkodva majd felsegítettem
- Hát úgy az elejétől - dugta ki a nyelvét miközben huncutul mosolygott
- Szóval csak cipeltetted magad...??? - néztem rá kérdőn
- Fáradt voltam - kacsintott - ééésss... ne mond, hogy nem élvezted - hajolt közelebb
- Nem! - vágtam rá
- Hmf - vágott durcás arcot - Verjünk tábort! Majd holnap tovább megyünk!
- Látod Water? - súgtam oda - Erről beszélek...

A következő pillanatban Mio cipője csattant a fejemen.

- Hallom ám...
- Ah.. - simogattam a fejem - ez a hála, hogy idáig cipeltelek...? - sóhajtottam de ő csak kinyújtotta nyelvét

Azonban nem reagáltam rá, csak mosolyogtam magamban, majd letáboroztunk. Az este gyorsan ránk köszöntött és Mio hamar elaludt. Most valójában. Én a hátamon feküdtem és épp a csillagokat néztem mikor megéreztem valamit. Felültem és párszor a levegőbe szagoltam majd Waternek szóltam oda.

- Hé... valami közeleg... vérszagot érzek...! Nem tudom mi lehet az de erre fele közeledik...!

Legbelül végtelen kacagás töltött el, látva a civakodásukat, de igyekeztem ezt magamban tartani.
*Mint egy idős házaspár* - kacagtam fel magamban.
Letáboroztunk, az este hamar elérkezett. Mio ismét hamar álomország földjére lépett, Hector is feküdt - azthittem már ő is elaludt -, én a parázsló tüzet nézegettem.
Hector egyszercsak felül, úgy tűnt valami felriasztotta.
- Hé... valami közeleg... vérszagot érzek...! Nem tudom mi lehet az de erre fele közeledik...! - szólt oda.
- Ó, remek... Remélem nem ellenség. Viszont ha érzed, akkor talán megsérült... Én megyek és utána nézek, te maradj Mioval - mondtam, majd az eddíg jól bevált apró gyík alakomat "vettem elő" és szélsebesen elindultam a Hector által kijelölt irányba. Nem tudtam mire számítsak, csak arra, hogy elvileg nem vehet így észre, ha netán ártó szándékkel érkezne...

/Áhh, nagyon be vagyok most gyöpödösve, no ihlet vagy ha mégis, az hülyeség, szóval vagy megdumáljuk mi legyen vagy nyugodtan írd meg mi lesz a rejtélyes valami /

Mikor Water eltűnt, odamentem Miohoz, épp fel akartam rázni mikor láttam, hogy iszonyúan izzad és fájdalmas arcot vág. Mikor megérintettem a homlokát forró volt.

- Te jó ég neked lázad van!

Megnéztem a nyakán a harapásom nyomát és még mindig látszott és úgy tűnt ez okozza a bajt.

- Nehogy nekem itt rohamot kapj - téptem le a ruhám ujját és öntöttem rá hideg vizet amit magunkkal hoztunk majd a homlokára tette - le kell vinnem a lázad... - gondolkodtam hangosan.

Ekkor tűnt fel, hogy nem érzem a vér szagot. Egyszer csak... eltűnt... és feltűnt milyen csendes a környék is... egy állathang sincs... A vámpír reflexeim azt súgták valaki figyel minket. Lassan felálltam és a fákat kezdtem kémlelni de semmit nem láttam. Ekkor tért magához Mio.

- Hector...? - nyöszörögte felülve
- Sssh... - intettem - valami van itt...!

A következő pillanatban egy halk reccsenés és hallottam, amint nyílvesszők suhannak egyenesen... Mio felé... Gyorsan lenyomtam a földre és at estemmel védtem majd 6 nyíl fúródott a hátamba.

- Hector! - kiáltotta
- Heh... - néztem rá nyugodt arccal - semmi baj... nem ezüst - álltam fel és fordultam abba az irányba ahonnan kilőtték őket

Mio erőtlen volt, ülni is alig tudott, Water nem volt itt, nekem kell most egyedül kitartanom míg visszaér...

- Gyere elő! - kiáltottam miközben kitépkedtem a hátamból a nyilakat

Egy árny mozdult a fák közt majd előttem termett... egy fiatal srác volt az kezében két karddal, a hátán pedig egy aranyozott íjjal.

- Ch... nem hittem volna, hogy idáig süllyedsz Mio!

Épp kérdezni akartam, ki ő mikor megláttam a keresztet a szemében... vámpírvadász...

- Cornelius... - súgta Mio
- Nem elég, hogy egy vámpírral barátkozol, hagyod, hogy megharapjon?! Tudod, hogy minket nem haraphatnak meg...!
- Az én döntésem volt...!
- És most megiszod a levét! - indult meg feléje azonban előtte teremtem és pusztakézzel elkaptam a lendülő pengéket és amilyen erősen tudtam, megmarkoltam őket, nem érdekelt, hogy felvágták a tenyerem.
- Ch... rohadt vámpír... szerencséd, hogy nincs ezüst fegyver nálam!
- Szerencséd - villantottam ki a fogaim - hogy álmos vagyok és nincs kedvem szilánkosra zúzni a pofádat! Legközelebb nem dőlök be a kis vér trükködnek mocsadék!
- Ch... még találkozunk te korcs!

Azzal amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt.

- Mi volt ez az egész...? - ültem le Mio mellé
- Mondtam, hogy leléptem... és most üldözött vagyok... ráadásul hagytam, hogy megharapjon egy vámpír... azért vagyok lázas... most veszítem el a vadász erőimet... - mosolygott
- Hogy...? - néztem rá - Miért tetted...?
- Nem tudom...

Mosolygott tovább majd a kezeimre nézett.

- Vedd le a felsőd... - súgta

Most nem vitatkoztam, hagytam magam. A felsőmből darabokat tépett ki és elkezdte ellátni a hátamon a sebeket illetve a kezemen. Szótlanul ültünk mindketten, majd megszólalt.

- Miért álltál elé...?
- Nem kell indok, hogy a barátaimat megvédjem - mondtam nyugodt hangon
- A barátod vagyok...? - nézett rám kiskutya szemekkel
- Öntelt vagy és parancsolgatós - néztem a szemeibe - DE... megmentettél, többször is... ez a minimum - mosolyogtam - igen... a barátom vagy.

Ekkor a nyakamba ugrott olyan lendülettel, hogy hanyatt dőltem. Ekkor ért vissza Water is és láttam az arcán meglepődést.

- Öööömmm... Ez nem az amire gondolsz!
-És ha igen...? - vágott közbe Mio

Felhúzott szemöldökökkel néztem rá, hogy ez alatt mit is értett, azonban nem magyarázta meg csak visszafeküdt aludni.

- Jó éjt...

Én meg ott maradtam értetlenül. Amint összekaptam magam, leültem Water mellé és elmeséltem mindent ami történt. Azonban ekkor esett le valami. A srác... a köpenye... olyan volt, mint azoké akik feldúlták a házam. Akik pedig Water múltjában is szerepet játszottak... mikor elmeséltem neki már csak egy kérdésem maradt...

- Mi közük van Miohoz és a vámpírvadászokhoz...?

Csak vártam... várakoztam... De semmi... Nagyon furcsálltam az egészet.
*Talán kiszúrt? És inkább kikerült? Elment mellettem, úgy hogy nem vettem észre?*
Mivel Hector is csak a vérszag miatt szúra ki, így nekem esélyem sem volt erre.
Mivel továbbra sem hallottam semmit, úgy döntöttem, gyorsan visszatérek a táborba és útbaigazítást kérek Hectortól, hátha ő még érzi a rejtélyes idegen jelenlétét.
Vissza is siettem, nem messze gyorsan újra emberré váltam, és meglepő látvány fogadott... Bővebben nem részletezném, legyen elég annyi, ha nem ismerném őket, még azt hittem volna, hogy...
- Öööömmm... Ez nem az amire gondolsz! - mentegetőzött Hector.
- És ha igen...? - vágta rá Mio.
- Jól van, jól van, akármit is műveltek egymáson fetrengve a földön... - mondtam, miközben nem tudtam tovább tűrtőztetni magma és kitört belőlem a kacagás. - Bár az időpont nem a legalkalmasabb, elvesztettem a nyomát az idegennek -
Miután Mio lekászálódott Hectorról, visszafeküdt aludni, ő pedig mindent elmesélt nekem.
*Hát ez csodás, én meg még vártam volna tovább a semmire...*
Viszont legalább az kezdett kirajzolódni, hogy a feltételezett kapcsolat köztünk immár nem csak feltevés, sőt Mio múltja is kapcsolatba hozható velünk...
- A vámpírvadászok... akik feldúlták a házad... a rejtélyes alak, aki elátkozott... Minden összefügg mindennel, csak még én sem tudom, hogyan... - mondtam kissé gondterhelt arccal - de szerintem most pihenjünk le és reggel majd talán többet megtudunk Mio múltjáról... - kuporodtam le a tűz mellé.

Reggel Mionak továbbra is magas láza volt, nem tehettünk mást amilyen gyorsan csak lehetett Gravore-ba kell érnünk. A hátamon cipeltem miközben aludt... pontosabban lázálmai lehettek, ugyanis nem nagyon maradt "egy helyben".

- Mond Water - szóltam - szerinted Mio családjának köze lehet ahhoz ami veled történt? Illetve az én családom elleni támadáshoz? Mármint... gondolkodtam. Akik minket megtámadtak vámpírok voltak... engem is megharaptak... amit most tudok, hogy az erőnket akarták.. de hogy az tulajdonképpen mi is... nem tudom. Aztán... ott vagy te, téged is... várjál csak - álltam meg - mikor "megátkozott" vért használt nem...? Mi van ha az vámpír vér volt...? Ha az... igazi vámpír vér volt...? Azért oldotta fel az én vérem... - állt lassan össze bennem a kapcsolat - De egy valami még akkor is értetlen számomra... Mi köze van a vámpírvadászoknak a vámpírokhoz... és ezekhez a csuklyás szektásokhoz...
- Rin szekta... - súgta Mio amire felkaptam a fejem, nem tudtam mióta van fent - ez most nem fog nektek tetszeni... - karolt át erősebben, éreztem fél valamitől - A családom szektája. A vadászok közt is kiemelkedő szerepben vagyunk... saját hadseregünk is van... a lényeg... a nagyszüleim egyezséget kötöttek egy vámpír nagyúrral... egy elég erőssel... így nagyjából nyugodt időket hoztak... ráadásul vámpír szolgákra is szert tettek... vámpírt küldtek a vámpír ellen... nincs veszteség, csak nyereség... aztán ahogy, nőtt a hatalom a szektában... úgy nőtt a becsvágy... nem volt elég semmi... így szépen-lassan elkezdtük kiterjeszteni a hatalmát... sok klántag nem tud róla... én is csak azért tudom, hogy a Rin szekta a mi... akarom mondani a családom irányítása alatt van, mert örököltem volna a vezetését... a klántagok továbbra is vámpírokra vadásznak... azonban a beavatottak... akik ismerik a teljes tervet... azok tudják, hogy a vadászok eszközök, az igazi erő a Rin szektában van... - nagy levegőt vett majd folytatta - Water megátkozásai is a mi klánunk műve volt... vele végeztettük a beszerzést a váráslatok alapanyagaihoz... - miközben mondta nem mert Water felé nézni majd az arcát a nyakamba temette és úgy folytatta- A falud elleni támadás a családom műve volt... egy tiszta vérű vámpír vére hatalmas varázslatok alapanyaga... ezért kellesz nekik... valószínűleg "kimerült" az előző "forrás"... - erre hirtelen megálltam és remegni kezdtem mind a félelemtől mind a dühtől
- Hogy érted... hogy az előző forrás...? - kérdeztem halkan
- Volt egy húgod... nem...?

Összeállta a kép... Watert és engem is csak felhasználtak, hogy erőt szerezzenek... egyszerű bábok voltunk... de ami igazán dühített... az, hogy a húgom... akiről azt, hittem meghalt... milyen kínokban élhet... már ha még él...

- Mond Mio - mondtam elfojtott hangon - ezért akarnak megölni téged...?
- Ő nem tud erről... csak egy vadász... amúgy igen... ez az oka... túl sokat tudok... és elárultam őket...
- Miért teszitek mindezt...?
- Hatalom... totális hatalomért... MI öltük meg a császárt...

A kijelentése szinte meg sem lepett...

- Már csak egy kérdésem maradt Mio... - suttogtam lehajtott fejjel - van még valami amit el kellene mondanod nekünk...?
- Nincs... csak... későn ébredtem rá, hogy mire is készülünk... és, hogy az a lány... a te rokonod... csak idáig nem voltam benne biztos... de hasonlított rád... - suttogta - sajnálom...
- Szállj le kérlek...

Nem szólt semmit csak leszállt a hátamról én pedig dühömben egy útszéli fába csaptam ami szilánkosra tört és a lökéshullám még pár fát magával vitt... Nem szóltam semmit csak elindultam egyedül, be az erdő sűrűjébe, otthagyva őket...

- Te is itt hagysz...? - kérdezte Watertől de nem nézett rá csak lekuporodott a földre

Amikor előző este úgy feküdtem le aludni, hogy reggel majd talán többet megtudunk Mio múltjáról - ami talán segíthet nekünk is - nem épp erre gondoltam...
Mikor is egyszercsak Hectort félbeszakítva sejtelmesen megszólalt, legbelül, a zsigereimben éreztem, hogy ez most bizony nagy horderejű lesz...
Ahogy haladt előre a "mesében", kezdett nekem is összeállni minden... És kezdtem egyre furcsábban érezni magam... Düh kezdett felgyülemleni bennem, de igyekeztem ezt palástolni és tovább hallgatni Miot... És amikor odaért...

- Water megátkozásai és a mi klánunk műve volt... vele végeztettük a beszerzést a váráslatok alapanyagaihoz... -

Ez visszhangzott csak a fülemben még jópár másodpercig... Éreztem, ahogy szinte lángra gyúl a lelkem a sok felgyülemlett és elfojtott haragtól... Fél szemmel Miora tekintettem, aki arcát Hectorba temette... Talán jobban is tette, mert ha a tekintetünk találkozott volna... Nem tudom mi történt volna...
Tovább haladva kiderült Hector faluja, a császár halála... Mind mind a ő lelkükön szárad...
Ahogy láttam, Hectort sem repesett az örömtől - hogy finom legyek. Miután leszállította magáról Miot, pár fát szanaszét tört és elindult előre, egyedül...
Mio ezután a földre kuporodott:
- Te is itt hagysz...? - kérdezte.
Én nem válaszoltam... Nem tudtam... De nem is akartam... Féltérdre ereszkedtem és éreztem... hogy pusztítanom kell... Ilyen erősen még sosem tört rám... Úgy éreztem, szinte lángra gyúlok... A szememet kinyitva lángok csaptak fel... A testemről... Hihetetlen látvány volt... Ugyanakkor egyre fájdalmasabb is... Éreztem, hogy kezdek tényleg megégni... Ekkor egy hatalmas - szinte túlvilági - üvöltéssel felpattantam - az egész környék beleremegett... Szenvedtem ugyan, de egyben éreztem, hatalmas erők birtokába is jutottam... Próbáltam uralkodni az elviselhetetlen fájdalmon és tüzesen izzó tekintettel tettem pár lépést Mio felé... Majd dörgő hangon megszólaltam:
- EZ A TI MŰVETEK! TI TETTÉTEK EZT VELEM! EGY SZÖRNYET ALKOTTATOK! ÉS EZ A SZÖRNY MOST MEGMUTATJA, MIRE IS KÉPES VALÓJÁBAN! - üvöltöttem, majd egyetlen intésemre velem együtt lángolni kezdett az erdő... Én pedig már mint lángoló démon lépdeltem tovább lassan Mio felé, miközben a tűz velem egy tempóban csak közeledett felé... A környéket elöntötte a forróság, Mio láthatóan szenvedni kezdett a hőségtől.
- A JAVA MÉG CSAK MOST JÖN! MOST MEGÉRZED, MILYEN ÉRZÉS VOLT VALAKI BÁBJAKÉNT ANNYI ÁRTATLANNAL VÉGEZNI! SAJÁT MAGADON FOGOD ÉREZNI A KÍNT, A FELGYÜLEMLETT GYŰLÖLET SZÍTOTTA LÁNGOK KÖZT FOGSZ AZ ÉLETEDÉRT KÖNYÖRÖGNI! DE A LÁNGOKAT NEM LEHET MEGGYŐZNI, SZÉP LASSAN FOGNAK ELÉGETNI, ÚGY, AHOGY AZ ÉN LELKEMET ÉGETTEK MÁR IDŐTLEN IDEJE - dörögtem, miközben - mint támadni készülő hadvezér, felemeltem a kezem - és a lángok csak a jelemre vártak, hogy végezzenek vele.
A kezem azonban mintha ki lett volna kötözve, nem tudtam lendíteni, megadva a jelt a pusztításra.
- ÁHH, MI EZ? -
Hirtelen vakító fényesség támadt és láthattam magam, mivé váltam - illetve mivé válok, ha ezt most megteszem.
- ÁHH, ENGEDJ, VÉGZEK VELE! -
- És akkor mi lesz? Jobb lesz neked? Boldogabb leszel, ha egy újabb védtelen ártatlannal végzel hidegvérrel - immár önszántadból? - kérdezte egy hang.
- IGEN! HISZ ŐK TETTÉK EZT VELEM! EZT MEG KELL BOSSZULNOM! -
- Valóban ő tette? Vagy ő csak a része volt annak a "szervezetnek" amelyik ezt tette veled, de már sokkal korábban szakított velük? Nem ő segített neked? És azzal, hogy ezt most elmondta, nem kaptad meg amit akartál? Az igazságot? Nem ezt kerested már régóta? -
- NEM, HAGYJÁL BÉKÉN! ISZONYÚ KÍNOK KÖZT FOG AZ ÉLETÉÉRT KÖNYÖRÖGNI ÉS ÉN VÉGIG NÉZEM, AHOGY PORRÁ ÉGNEK MÉG A CSONTJAI IS! -
- Hát valóban ezt akarod? -
- IGEN! EZ MINDEN VÁGYAM! DE MOSTMÁR ERESSZ, VÉGEZNI AKAROK VELE! -
- Ám legyen... De attól a perctől, hogy ezt a rémtettet elköveted, megszűnsz evilági lénynek létezni és a túlvilág sötét erőinek szolgálatába állsz... s te szem leszel különb azoknál, akik ezt tették veled... - majd újabb fényes ragyogás és immár éreztem, újra a magam ura vagyok.
- ELJÖTT A VÉG! - mondtam túlvilági kacajjal, miközben Mio szemébe néztem, úgy, ahogy még sohasem.
De a jelet továbbra sem bírtam megadni... Mintha a rejtélyes szavak mégis célt értek volna...
*Ez nem te vagy. Te mindíg mindenkin ott segítesz, ahol csak tudsz! Már azóta is annyi jót tettél, ami bőven ellensúlyozta azokat... Nem kell ezt tenned. Képes vagy rá, hogy ellenállj! Nem akarsz újra a sötétség erőinek bábjává válni! Nem akarsz olyan lenni, mint ők...*
Ez volt a végső csepp a pohárban, teljesen összezavarodtam, jó formán azt sem tudtam már, mit is akarok valójában.
Ismét fél térdre rogytam... Küzdöttem a gyűlölet lángjai ellen... Hirtelen azt vettem észre, mintha kezdenének visszahúzódni...
- NE, NEEEE. PUSZTÍTSÁTOK EL! PUSZTÍTSÁTOK... PUSZTÍTSÁ... - üvöltöttem, ám úgy tűnt végleg elvesztem az uralmat felettük és immár csak körülöttem lángolt minden.
*Nem, ez nem én vagyok... ez nem én vagyok... ez nem én vagyok... ez nem én vagyok... - ismételgettem magamban*
Érzetem, ahogy a lángok visszatérnek belém, majd minden eddigínél erősebben kezdtem el én égni. Gyötrelmes kínszenvedés vette kezdetét, mintha csak "meg akartak volna győzni", hogy ha nem az ő útjukat választom, akkor ez vár rám... Én végzem be...
Immár újra emberi alakban, a fájdalomtól eltorzult arccal földre kerültem, úgy éreztem itt a vég, de nem érdekelt, mert végül rájöttem, most cselekszem helyesen. Utolsó erőmmel még feltápászkodtam, s az ég felé nézve felüvöltöttem:
- LEGYEN MÁR VÉGRE VÉGEEEE! - szólt az elkeseredett kívánság.
Én sem tudtam pontosan minek szólt ez... Hogy vegyék már el az életem vagy legyek végre újra a régi, csak azt tudtam, nem bírom már tovább a kínt...
Megváltásképp egy újabb vakító fénycsóva érkezett, ami felemelt és körülölelt, majd egy utolsó szívszaggató ordítás után a földön találtam magam, eredeti, bár igen csúnyán - néhány helyen szinte szénné - égett víz elementál formámban. Ez az utolsó, amire emlékszem, mielőtt rám köszöntött a sötétség.
A környéknek - és persze vele együtt Mionak - azonban nem esett bántódása. Talán a tűz - így - végül csak rám volt hatással? Ki tudja... Viszont mindezt látva megnyugvással hunyhattam le - reményeim szerint nem örökre - a szemeimet...

Már eléggé eltávolodtam tőlük mikor lekuporodtam egy fa tövébe. Sírni és ölni akartam... A húgom járt csak a fejemben... Azonban lassan megnyugodtam...

- Mio is csak eszköz lehetett a vezetőik szemében... - suttogtam magamnak - és végül is ott hagyta... és elmondta ezt most nekünk...

Igazából rájöttem, nem Miora vagyok dühös... hanem a szervezetükre... Úgy gondoltam bocsánatot kellene kérnem tőle... Épp indultam volna mikor égett szagot éreztem és üvöltés hangját fújta felém a szél. Azonnal vissza siettem és már a távolból kiszúrtam... azt a valamit... óriási volt... szinte megremegett a lába alatt a talaj... már ha el nem olvadt előbb.. Mio nem mozdult... sőt... nem is akart elmenni onnan... elfogadta, hogy most... meghal... A szörny le akart csapni... nem értem volna elé időben... azonban nem tette... Ekkor ismertem rá...

- Water...! - mértem végig

Nemsokára "elnyugodott" és eldőlt... Ekkor siettem oda közéjük... Water rendkívül megégett míg Mio szemében semmi életet nem láttam. Hirtelen nem tudtam melyikőjükhöz forduljak. Ekkor Mio előkapta a az egyik tőrét és ha nem vagyok elég gyors a saját torkába szúrja... így csak a tenyeremet szúrta keresztül és pár milliméterre állt meg a torkától a hegye. Könnyes és értetlen szemekkel nézett rám.

Megragadtam a tőrt és kitéptem a kezéből majd egy hatalmas pofont lekevertem neki és utána azonnal szorosan magamhoz öleltem.

- Hülye...! Hülye...! - öleltem még szorosabban - ezt meg ne próbáld még egyszer...!
- De...
- Csak maradj csöndben kicsit... kérlek... - súgtam - nem haragszok... téged is csak használtak... - simogattam nyugtatótagosan a fejét

Ekkor a vérző kezemet megfogta és az arcához szorította majd finoman lenyalta a vért... ekkor láttam meg a szemfogait... hát persze... hisz megharaptam... most már ő is... vámpír... öleltem még inkább magamhoz míg ő alázatosan itta a kezemből kifolyó vért. Ekkor kiáltottam csak fel:

- Water! - siettem mellé, iszonyúan összeégett... és sehol a közelben nem volt most víz...

Ekkor mint egy isteni csoda szakadni kezdett az eső, Mio azonnal hozzám bújt... teljesen máshogy viselkedett most... de megértem miért... Az eső valamennyire enyhített de nem volt elég... Mio is beteg, nem kérhetem segítsen cipelni...

- Mió... szállj fel a hátamra...

Lassan felkapaszkodott a hátamra míg én megemeltem Watert... iszonyat nehéz volt és hatalmas... minden vámpír erőmre szükség volt... Órákig futottam velük mikor végre megláttam a tengerpartot... nem tudom, hány kilométert tettem meg de úgy éreztem mindjárt össze esek... Utolsó erőmmel még a tengerbe dobtam Water-t és eldőltem a homokban miközben az eső még mindig szakadt. Mio végig a hátamon volt és nem engedett el a szorításból. Nagy nehezen feltápászkodtam és egy part menti barlangba vonszoltam magam majd eldőltem és elaludtam... Mio továbbra sem engedett el, ő is elaludt...

Úgy éreztem, a semmi közepén lebegek, élet és halál között. Alattam a lángoló pokol, ahol már várták volna a lelkemet, de erősebb voltam, legyőztem a kísértést. Felettem a mennyek kapuját láttam. De nem mertem elindulni felé... Nem mertem, mert nem éreztem magam méltónak arra, hogy belépjek, ugyanakkor még nem akartam azt sem, hogy vége legyen.
Kezdett tudatosulni bennem, hogy a sorsom ez lesz, a semmi közepén lebegni, félúton a menny és a pokol között, bebocsájtást egyikbe sem nyerve, örökké...
*Megérdemlem... Gonosznak nem vagyok jó, jónak pedig túl gonosz vagyok...*
- Nem vagy gonosz - szólalt meg ismét - az immár - ismerős hang, miközben egy apró fénysugár pont rám vetült a mennyek kapuját immár eltakaró sötét fellegek mögül.
- De az vagyok... Majdnem megtettem... Majdnem végeztem vele, pedig ő valójában nem tehet semmiről... De én mindenképp akartam egy bűnöst... És ő pont kéznél volt... És én megtettem volna... -
- De nem tetted meg, és ez a lényeg, ez különböztet meg MINKET a pokol elfajzott szüleményeitől -
- Hogy mondtad?... Minket?... -
- Igen, jól hallottad, azt mondtam, minket -
- Ez... Ez azt jelentené... hogy nem kell a semmi közepén lebegnem időtlen időkig? Hogy bebocsátást nyerek a mennyekbe? Lehetséges ez?... -
- Nem - törte le hirtelen a megjött önbizalmamat, nem sejtve a folytatást... -, MÉG nem. -
- Hogy? Hát nem haltam meg? -
- Nem. Nagyon gyenge vagy ugyan és maradandó sérülések is maradnak rajtad - elvégre ez nem szokványos tűz volt -, de nem haltál még meg... És nem is fogsz... A barátod, Hector, már egy ideje cipel téged, a tengerpart felé tart -
- Hát visszajött? Akkor nyilván látta azt is mire készülök... És mégis... -
- Igen, különleges lény, akárcsak te... Becsüld meg... Ritka az ilyen manapság... És Mioról se feledkezz meg... Nem tehet róla, amit az övéi elkövettek... Bocsáss meg neki és... Rendkívüli szövetséges válhat belőle is... -
- Értem... Most már csak azt áruld el kérlek, ki vagy te tulajdonképpen? -
- Hector mindjárt a tengerpartra ér, a vízben pedig hamarosan magadhoz térsz. - mondta a kérdésemet mintha meg sem hallotta volna, miközben halványulni kezdett a fénysugár és éreztem, kezd a körvonalam is halványodni... -
- Jól döntöttél... - hallatszott még utoljára halkan, majd a fénysugár teljesen eltűnt, én pedig egy hatalmas csobbanásra ébredtem, immár újra az élők világában. -
Azt éreztem, hogy élek, és hogy vízbe kerültem... Ez remek érzés volt, különösen a frissen szerzett égéseimre, amik - ahogy a hang is elmondta - valószínűleg örökre a testemet fogják csúfítani, de nem bántam, mert legközelebb, ha netán így járnék, könnyebb lesz emlékezni arra, mi nem akarok lenni...
Erőtlenül süllyedtem a tengerfenék felé. Nem tudtam, de nem is akartam tenni ellene. Jó érzés volt a mozdulatlanságba feledkezni...
A mélyebb vízrétegekbe érve immár kellően lehűltem és kellő erőt éreztem magamban ahhoz, hogy megpróbáljak mozogni egy kicsit, ami pár egyenlőre fájdalmasan, de menni látszott...
*Ennyi egyenlőre elég is* - gondoltam, majd egy kellemes helyet keresve álomra hajtottam fejem.
Viszonylag nyugodtra sikerült az álmom, de az még közben is foglalkoztatott, ki vagy mi volt az a hang... Talán egyszer majd erre is fény derül...
Reggel - a szokásoktól eltérően - csak kicsit később ébredtem, ami a tegnapi nap után végülis talán érthető is. Ezután úsztam egy keveset - a fájdalmak nem múltak el, de legalább már enyhültek. Majd miután magammal immár immár tisztába kerültem, Hectorék jutottak eszembe...
*Valahogy jeleznem kéne nekik, hogy életben és viszonylag jól vagyok - ha még egyáltalán kíváncsiak rám...* - tűnődtem, majd eszembe jutott egy képesség, amit még nem próbáltam eddíg.
A felszín közelébe tempóztam, majd vizet fújtam ki viszonylag magasra, amit aztán egy újabb "fuvallattal" jéggé is fagyasztottam és ott hagytam lebegni a vízfelszín felett. Az egésznek lassan víz elem formája lett.
*Ha ezt meglátják, tudhatják, hogy megvagyok... Legalább Hector... Főleg ha még kíváncsiak rá* - tűnődtem, miközben újra a mélyebb víz felé vettem az irányt. A felszín közeli látogatás - a jel elhelyezése mellett - arra is jó volt, hogy érezzem, nem kéne firtatni még olyan kérdéseket, mint a napfény... Még így víz alatt is elég égető érzés volt, tehát ég eltart egy ideig, mire újra normálisan el tudom viselni... Lejjebb érve, újra visszahűlve immár sokkal kellemesebb volt. Az alvóhelyemre visszaérve az utóbbi idő eseményeiről kezdtem filozofálni, majd szinte észrevétlenül ismét elaludtam...

Mikor felébredtem miden ízületem fájt... nem csak az izomláz miatt... valószínű sikerült jól meg is fáznom... A csontjaim is fájtak, a mozgás szinte kínszenvedés volt de valahogy felültem. Mi az ölembe feküdve aludt. Mikor a homlokához értem még mindig forró volt...

- A francba is már... ha továbbra is idekint fogunk aludni sose jön rendbe... - gondolkodtam félhangosan

Finoman az ajkaihoz értem és félrehúztam őket, hogy láthassam a szemfogait... nem volt kétség... a harapásom miatt vámpírrá válik...

- Gondolom egy vadászból sosem lett még vámpír... azért tűröd ilyen nehezen... - simogattam a fejét - remélem nem halálos... - suttogtam amire kinyitotta a szemeit.

Más volt a tekintete... mikor a szemeibe néztem gyengeséget, sebezhetőséget, félelmet láttam. Nem szólt semmit csak belém kapaszkodott... a szemei mindent elmondtak, retteg, retteg mindattól amivé válik, attól hogy mit gondolhatunk most róla, attól, hogy mi lesz vele...

- Attól, hogy megint egyedül leszek... - szólalt meg halkan szinte kiolvasva a gondolataimat

Gyengéden elmosolyodtam.

- Sshh, pihenj.

Bólintott, és hagyta hogy felemeljem. Kétlem, hogy képes lett volna járni... Megindultam kifele a barlangból és egy hatalmas tüsszentéssel nyugtáztam... megfáztam. Még csodálkozok? A ruhám nagyrészt cafatokban, átázva, ráadásul a rohanásban kimelegedtem és egy rideg,nedves kőfal volt az ágyam... nem a legjobb ötlet... A part felé gyalogoltam mikor kiszúrtam a vízen lebegő jelet. Megnyugtatott... jól van.

- Mio, add ide a tőröd... - kértem halkan
- Ott maradt az erdőben mikor eldobtad... csak az ezüst van meg... - súgta erőtlenül
- Az is jó lesz.

Megszúrtam vele az ujjam, már ez is eléggé fájt, majd a felsőm maradékára vérrel ráírtam, hogy találkozzunk Gravore város fogadójában, majd egy botra tűztem amit a part mentén leszúrtam. Azzal nem késlekedtem Mioval az ölemben elindultam. Nemsokára elaludt. Fél napig gyalogoltam mire megláttam a város falait. Hát mit ne mondjak... megbámultak. Nem csodálom.

- Hector... - nyöszörögte mikor magához tért
- Mindjárt Mio... mindjárt - nyugtattam.

Első utam azonban nem a kocsmába vezetett, hanem a fejvadász "hivatalba". Bent lecsaptam az asztalra a Necro pálcáját és követeltem a pénzt. Beletelt pár percbe mire elhitték... de végül kifizettek. Nem hittem volna, hogy ilyen simán megy. Egyből a fogadóba rohantam és kivettem a legnagyobb szobájukat. 100 arany máris ugrott... de nem bántam. Bezártam az ajtót és az ágyra fektettem. A pihe-puha ágy érzése, noha csak a kezemmel érintettem meg mert hagytam, hogy Mio pihenjen rajta, csodálatos érzés volt... kiskorom óta nem aludtam ágyban... De nem most van az ideje elmélkedni. Kisiettem és a piacra rohantam. Majd 500 aranyat költöttem félóra alatt. Mikor visszaértem ruhákat és gyógyszereket pakoltam le. Vettem mind Mionak, magamnak és Waternek is... a gyógyszerekből egyből beadtam egy keveset neki...

- Mio hallasz...? - súgtam de nem reagált, nagyon gyenge volt - fene...

Muszáj volt átöltöztetnem, nem maradhatott abban a ruhában, így sosem jön rendbe. Mikor enyhén remegő kezekkel nekiláttam levetkőztetni halkan beszéltem hozzá.

- Ha most felébredsz nyugodtan felpofozhatsz - mosolyogtam

Mintha csak meghallott volna kinyitotta a szemeit és lenézett. Látta épp a felsőjét gomboltam ki majd rám nézett. Vártam, hogy kapok egy maflást de csak felemelte a kezeit, hogy könnyebben lehúzhassam róla. Meglepődni nem volt idő, nemsokára levetkőztettem teljesen és egy nedves törölközővel nekiláttam lemosni a testét.

- Ez emlékeztet arra - szólaltam meg - mikor kiskoromban egyszer a húgom kint játszott az esőben... persze megfázott... a szüleink nem voltak otthon így én gondoskodtam róla... pár nappal a támadás előtt volt...

Erre Mio összerezzent.

- Mond... - állt meg a kezem - mikor eljöttél... élt még...?

Nem válaszolt csak bólintott egyet.

- Akkor még nincs veszve - mosolyogtam és folytattam gyengéden fürdetést

Mikor végeztem egy inget adtam neki, nagyon nagy volt rá, szinte elveszett benne, de pihésre tökéletes volt. Lefektettem az ágyra és betakartam majd mellé ültem. Mikor rámnézett félénken megszólalt...

- Szomjas vagyok...
- Hozok vizet - álltam volna fel azonban megragadta a karom majd megrázta a fejét és ismét megszólalt
- Szomjas vagyok...

Másodszorra már megértettem... Ránéztem, majd sóhajtottam és játékos hangon megszólaltam, miközben levettem az új ingemet

- Csak, hagyj nekem is - hajoltam közel hozzá.

Ahogy közeledett a nyakam harapásra nyitotta a száját de végül nem tette meg.

- Mi a baj...? - kérdeztem
- Nincs... erőm... harapni... - nyögte

Nagyobb lehet a baj mint gondoltam. Odamentem az asztalhoz és egy késsel felsértettem a nyakamat. Éreztem, ahogy a vér lassan csordogálni kezd majd visszafeküdtem mellé.

- Tessék... - vettem el a kezem a seb elől.

Pillanatig még rám nézett majd közel húzódott és elkezdte kiinni a sebből a véremet. Ugyan nem vagyok ember... de egy vámpírnak a tiszta vérű fajtársának a vére még többet ér... Mio szorgalmasan itta majd pár perc után abbahagyta.

- Elég volt...? - kérdeztem

Válaszként csupán bólintott majd összekuporodott a paplan alatt.

- Egy szörny lettem - suttogta
- Hé... - tettem a kezem a feje búbjára - akkor én is az vagyok ne feledd. Tudom mit érzel most - próbáltam vigasztalni
- Nem a vámpírúság miatt...
- Én nem haragszom rád... Watertől pedig majd megkérdezed te magad...
- Nem merem....
- Ott leszek én is...
- És ha mégis meg akar ölni...? Minden joga megvan rá...
- Akkor majd megállítom - álltam fel mellőle
- Megtennéd...? - nézett utánam
- Meg. - raktam egy sebtapaszt a nyakamra közben
- Miért...? - bújt a takaró alá
- Mert... - válaszoltam végül kis gondolkodás után majd leültem az ágy mellé a földre - aludj.
- És te...?
- Én is azt fogok - tüsszentettem

Ekkor a fejemre lökte a takarót.

- Hülye... - mondta halkan - még jobban megfázol
- Nézd csak kibeszél... álltam fel és takartam vissza, most kicsit ismét azt a Miot láttam ott feküdni mint akit megismertem ami megnyugtatott
- Gyere... - emelte fel a takarót és húzódott beljebb.
- Mármint...? - néztem rá kérdőn
- Csak most az egyszer... vedd úgy viszonozom... - fordította el a fejét

Nem válaszoltam csak bebújtam én is mellé. Hamar elaludt és nyugodtan tisztáztam... kezd jobban lenni. Ismét hasonlított arra aki volt. Majd lassan én is elszundítottam... puha paplan... meleg takaró... és Mio ahogy átkarolt végül... hamar az álomföldön találtam magam...

Az újabb pihentető alvás mostmár érezhetően megtette a hatását, immár csak az erőteljesebb mozgás okozott fájdalmakat. De már ez is jóval elviselhetőbb volt, úgyhogy egy nagyobb "testmozgás" után a felszínre jöttem, és valamit megláttam a parton... egy botra tűzve... Közelebb úsztam, míg nem látható lett, hogy egy ruhadarab és valami van rá írva... vérrel...

"találkozzunk Gravore város fogadójában"

*Ez Hector lesz... Hát számítanak még rám! De hogy fogok így a szemükbe nézni?...*
Mivel a vér már száradtnak tűnt és lábnyomokat is láttam tőle elvezetni a sziget belseje felé, tudtam, előttem járnak, így nem akartam tovább késlekedni, egy utolsó csobbanás és már repültem is. Volna... De valahogy nem akart működni... Nem tudtam átváltozni...
*Ez meg a mi a?...*
Erősen koncentrálni kezdtem, majd megint iszonyúan égetni kezdett valami, de végül sikerrel jártam és repülhettem Gravore felé.
*Remélem ez csak a sérüléseim miatt van... És nem lesz ez mostantól ilyen kegyetlen érzés... Csak nem...*
Normál körülmények között már valószínűleg megérkeztem volna, de madár testbe átköltözve is érződött, hogy nem vagyok 100%-os, úgyhogy csak lassabban tudtam haladni.
Már délután volt, mikor a távolból megláttam Gravore városának tornyait.
*Már épp ideje, jól jönne egy kis szünet*
A város fölé érve köröztem párat - feltérképezve a területet -, majd alacsonyabban kerestem a fogadót.
Szerencsére szép nagy betűkkel reklámozta magát, így végül kisebb keresgélés után ráakadtam. Ezután végigrepkedtem az ablakok előtt, keresve a szobájukat. Egy magasabban lévő szoba ablakán betekintve meg is láttam őket, épp mindketten aludtak. Egy ágyban... () Nem volt szívem felkelteni őket, úgyhogy letelepedtem az ablakpárkányon és vártam...

Lassan ébredezni kezdtem, nem is tudtam mikor aludtam ki magam ilyen jól utoljára... mikor kinyitottam a szemem Mio csöndesen szuszogva feküdt közvetlenül mellettem. Megérintettem a homlokát és már nem volt forró.

- Jól van... - sóhajtottam megkönnyebbülten majd egy puszit nyomtam a homlokára... én magam se tudtam miért...

Csak nyöszörgött egyet majd tovább aludt. Én felkeltem és nagyokat nyújtózva konstatáltam: lassan esteledni fog. Jól elaludtunk... Megragadtam egy cipót amit még a piacon vettem és beleharaptam. Ekkor láttam meg az ablakban egy madarat. Nem tudom miért, de azt súgta, hogy ez nem csak egy madár... kinyitottam az ablakot és rideg hangon szólaltam meg.

- Gyere be Water...

Azzal leültem az ágy szélére úgy, hogy ne férkőzhessen Miohoz csak rajtam keresztül. Még nem ébresztettem fel... nem volt szívem...

Már esteledett, mikor mozgást vettem észre a szobában. Hector kelt föl... Úgy tűnt, Mio még alszik. Hector épp enni kezdett mikor kiszúrt magának az ablakban... Egyből felismert, odajött és kinyitotta az ablakot. Hűvös fogadtatásra számítottam amit, meg is kaptam...

- Gyere be Water... - mondta elképesztően ridegen, majd leült a még mindíg alvó Mio mellé az ágyra...

Én egyenlőre jobbnak láttam, ha így maradok, annál is inkább, mert nem volt ínyemre az újabb fájdalmas átváltozás...
- Ha nem probléma, így maradnék, legalább még egy ideig... A történtek óta... Kissé... Áhhh, hagyjuk is, hisz látom rajtad, pokolba kívánsz azért, amit majdnem megtettem... És meg is értelek... De a pokol kitaszított... - ekkor egy kis szünetet tartottam, hogy hagyjam, hadd eméssze meg - Nem feleltem meg neki... Ellenálltam, maiért megkaptam a büntetésem... Legyen elég annyi, nem biztos, hogy látnotok kéne, hogyan nézek ki, mikor önmagam vagyok... - újabb kis szünet... - Remélhetőleg már többé nem kísérli meg a gonosz, hogy maga mellé állítson... De ha mégis... Én én - a szörnyű emlékek ellenére - nem tudnék mi tenni ellene, csak annyit tanácsolhatok... Fussatok... Meneküljetek, amerre láttok, ha észreveszitek újra ezt rajtam... Ne próbáljatok meg küzdeni ellenem, nem szívesen végeznék veletek... - mondtam komoran, majd kicsit nyugodtabb vizekre próbáltam evezni. De nagyobb valószínűséggel ez volt az utolsó próbálkozásuk és "tiszta" maradok. És az is akarok maradni. - majd nagy levegőt vettem és kiböktem, amit talán már úgy várt... - És igen... Amit mondtam, miután Mio - a közreműködéseddel - levette rólam az átkot... Egy szavatokba kerül, és soha többé még csak nem is hallotok felőlem - jelentettem ki komoran, mégis nyugodtan, szinte tudva a döntést...

Miután megemésztettem mindazt amit mondott, bár még voltak sötét foltok és nem nagyon értettem, tudtam milyen cipőben jár. Én lehetek az utolsó aki emiatt elítélje.

- Én nem haragszom rád Water... sőt... tudom milyen csónakban evezel - haraptam bele a cipóba - azonban ezt nem nekem kell elmondanod... hanem neki... - néztem Miora majd álltam fel és hajoltam fölé, háttal Waternek - DE... - mondtam halkan - ha bántod... megöllek... - nyomtam meg az utolsó szót...

Finoman megráztam Miot aki nehézkesen de felkelt. Nagyot ásítozva ült fel.

- Mi az...? - dörzsölte a szemeit
- Nézz az ablakhoz...

Egyből megdermedt és megragadta remegő kezekkel a karom.

- Nyugi... - súgtam

Water neki is elmondta mindazt amit nekem és éreztem Mio szorítása enyhül.

- Én nem haragszok rád... - mondta végül - ha bármiben segíthetek...
- Akkor ezt megbeszéltük! - pattantam fel - elég ebből a mélabús hangulatból! Mio jól van, Water is megúszta, hehe, szóvicc bocsi Water - mosolyogtam rá - én pedig kicsattanok az energiától - amire hatalmasat tüsszentettem - na jó... talán annyira nem, különben is van több min 80 ezer aranyunk...

A mondat végére azonban érezhető volt a hangomon, hogy eléggé komoly dolog jár a fejemben...

- Srácok... nem köntörfalazok... meg akarom találni a húgomat...

Mio egyből megfogta a kezem és mosolyogva bólintott.

- Water...? - néztem rá

Miután ezt elmondtam neki, láthatóan megértett, ugyanakkor világossá tette, nem járnék jól, ha újra elveszteném a kontrollt...
*Ha tudnád, hogy ti mennyire nem járnátok jól... De ne is gondoljunk erre...*
Ezután felkeltette Miot, aki érthető módon félt tőlem... De miután neki is elmondtam mindazt, amit Hectornak, enyhülni látszott.
- Én nem haragszok rád... - mondta végül - ha bármiben segíthetek...
Ennél többre most nem volt szükségem, de reagálni nem volt időm, mert Hector egyből közbevágott és próbált vidámabb vizekre evezni, majd ismét komoly hangnemben folytatta:
- Srácok... nem köntörfalazok... meg akarom találni a húgomat... -
Mio benne volt, Hector rám nézett.
- Water...? -
Nem kellett gondolkodnom a dolgon, egyből válaszoltam:
- Hát... Ha még így is szükségetek van rám... És komolyan gondoljátok... Az életem immár kétszeresen is a tiétek... És szeretnék segíteni, hogy megmentsük a húgodat... Igen! - néztem vissza rá eltökélt arccal.

- Akkor már csak egy dolgot kell elmesélnem - szólalt meg Mio - Meséltétek, hogy Mauren császár kinscét akartátok megkeresni... nos az tényleg nem legenda... A klánom talált nyomokat, és mi is azután kutakodtunk... a császár merénylete és mindaz amit veletek elkövettünk ennek a része volt... mi is a kincset kerestük... Nincs konkrét helyünk... - nézett rám - mindig úton vagyunk... ha meg akarjuk találni... akkor nekünk is nyomozni kell a kincs után...
- Hm... - ültem le egy székre - csak azt sem tudjuk, hol kezdjük...
- Nos - ment a régi ruhájához Mio és feltépte a mellénye belsejét - tessék - nyújtott oda egy papír darabot - volt egy térkép darabunk... elhoztam mikor megszöktem... előszór is meg kéne találni a többi részét...
- Heh, csodálom, hogy nem egy sereget küldtek utána emiatt - sóhajtottam

A térképen felismertem a látható részt. Chai trópusi szigetvilága volt.

- Hm ha ez itt Chai - kerestem elő egy térképet a piacon vásárolt dolgaim közül - lássuk csak... - illesztettem rá a térképünk darabját - ez a kezdőhely lesz nem? - Mutattam a térkép darabon található jelre
- Nem tudjuk... fogalmunk sincs mit jelöl.
- Hát nekem jobb ötletem nincs, oda kell mennünk és kivizsgálni - adtam vissza Mionak a térképet - Legyen nálad - mondtam nyugodt hangon

Fogtam az erszényem és kiöntöttem az asztalra az összes aranyunk. 89.600... Mind Mio-nak mind Waternek adtam 30 ezret a maradékot meg megtartottam.

- Osszuk be a pénzt... Én most megyek - kezdtem el felöltözni - és lefoglalok egy hajót. Ti addig vásároljatok be mindent ami kell... Nemsokára lemegy a nap, szóval siessetek, az estét még itt töltjük, de ha készen álltok szerintem indulhatunk holnap délelőtt. - azzal fogtam és kisétáltam a szobából, majd a kikötő felé indultam, otthagyva őket.

- Nos - törte meg az érezhetően feszült csendet Mio - úgy tűnik Hector nekem már bevásárolt - nézegette a ruhákat - és ahogy elnézem neked is vannak itt dolgok - mosolygott kedvesen - Attól, hogy néha milyen idióta tud komoly is lenni... - jegyezte meg halkan - eh nem igazán igazodok ki rajta - nevetett kicsit - Remélem sikerrel járunk - sóhajtott - legalább lesz amit jóvátehetek - mosolygott kedvesen Waterre

Miután megvolt az újabb úticélunk - a számomra eddíg ismeretlen Chai szigetvilága -, Hector egyenlően elosztotta a necro levadászásáért kapott összeget, majd elindult hajót foglalni, hogy akár már holnap útra kelhessünk.
Mi pedig ott maradtunk a szobában Mioval. Egyedül... Nem tudtam, megszólaljak-e, s ha igen, mi mondjak... Végül Mio törte meg a kínos hallgatást... Nagyon kedves volt... Számomra meglepően kedves, azok után, hogy meg majdnem... De Hectornak ebben (is) igaza volt, az már elmúlt, nem kell foglalkozni vele, a fő, hogy mind megvagyunk még. De Mio utolsó szavaira azért felkaptam a fejem:

"Remélem sikerrel járunk - sóhajtott - legalább lesz amit jóvátehetek"

- Ugyan... Hagyd ezt kérlek... - mondtam mostmár kicsit oldottabban - neked nem kell semmit sem jóvá tenned, ellenben nekem... És tényleg nem kell többet tartanod tőlem és... köszönöm... mégegyszer... igazán... mindent... De ha mi most vásárolni megyünk, akkor itt lenne az ideje emberi alakot ölteni, elvégre mégsem mehetsz egy fekete rigóval vásárolni - nevettem volna, ha a madarak tudnának nevetni, majd kisebb szenvedés árán immár újra egy ember állt Mioval szemben... Igaz hegekkel díszített bőrrel, de hát ugye a ez is velejárója a történteknek...
- Ha készen vagy Mio, indulhatunk - mondtam immár mosolyogva.
Az utcára érve az emberek kezdetben kissé megbámultak, de hát azért nem valószínű, hogy én lennék az első, akit így látnak, szóval nem aggasztott a dolog, rájuk sem bagóztam, úgyis megszokják.
Csak estére értünk vissza a fogadóba, de minden megvolt, ami csak kellhet és pénzünk is maradt még - természetesen - rengeteg.
A szobába érve kipakoltunk majd vártuk Hectort a hírekkel.

A kikötőben nyüzsögtek a matrózok, serényen rakodtak hajóról ki és hajóra be. A dokkmesterhez igyekeztem aki a mólón jegyzetelte az érkező/induló hajókat.

- Üdv - köszöntem oda
- Miben segíthetek? - mondta, fel sem nézve a jegyzetekből
- Indul hajó mostanában Chai szigetére?

Erre mint aki más világból jött volna úgy nézett rám.

- Nem hallotta a híreket?
- Nem igazán.
- Jóember... kerülje el a szigetet... vámpírok lepték el...
- Hogy...? - fojtottam vissza magamban a felkiáltást
- Pár hete, egész seregnyi vámpír tűnt fel a szigeten... nem tudjuk a vadászok mit csinálnak de nem lépnek az ügyben semmit
- Oda kell jutnom...
- Megőrült?!
- Nem...
- Na jó... figyeljen... indul egy hajó holnap kora reggel... az utolsó menekül csoportért megy... kap rajta helyet... DE... vissza már egyedül jön...
- Három hely kell...

Erre csak sóhajtott és felírta a nevünket a hajó listájára.

- 1000 arany... - mondta végül.

Soknak tartottam de legyen... csak így juthatunk oda.

Vissza siettem a fogadóba és közöltem a többiekkel a tényt. Este mindent összepakoltunk és mindhárman hátizsákostól ott álltunk a mólón másnap reggel. Mikor a fedélzeten lepakoltunk magunknak én a hajó tattjába vonultam és a lent felverődő vizet néztem miközben elindultunk Chai felé.

Hector hazaérve beszámolt a fejleményekről, holnap korán kelünk, úgyhogy mindenki szépen előre becsomagolt minden szükségeset és korán lefeküdtünk aludni.
Másnap reggel mindhárman készen álltunk az indulásra, már csak a hajó indulására vártunk.
A fedélzetre érve lepakoltuk a csomagokat, majd Hector külön vonult, mi pedig elindultunk újabb célunk felé.
Nem akartam zavarni, úgyhogy inkább a fedélzeten nézelődtem. Bár nem voltam, a tenger közelsége mégis jó érzés volt, hisz tudtam, most egy ideig még különösen érzékeny leszek a "vízelvonásra" és nem rohangálhatunk vissza 5 percenként a partra, csak mert nekem víz kell, vagy bekrepálok...
Miután kicsit szétnéztem, Mio mellé léptem:
- Tudom, nem kéne bolygatnom a dolgot, meg a legutóbbi reakcióm után inkább el sem mondanád... De... Azt véletlenül nem tudod, ki volt az, aki annó ezt művelte velem... Úgy tűnt számomra, igencsak érti a dolgát... - majd tartottam egy fél pillanatnyi szünetet - De ha nem akarsz, persze nem kell felelned. És nem, most biztos nem csinálok semmi olyat, akaratlanul sem, annak már vége - mosolyogtam rá bíztatólag.

/Na akkor ahogy mondtam, legközelebb hétfőn jövök, addíg csináld ahogy gondolod, nem kellek feltétlenül mindenhez /

- Nem tudom - mondta Mio - nem ismertem a tagokat... csak a rokonaim. Ha küldetés volt alám voltak beosztva katonák és ennyit kellett csak tudnom... elvégeznem a feladatot, ha valaki meghalt, jött helyette más. Sose kellett foglalkoznom mással csak a küldetés sikerével... bocsi de nem tudom ki lehetett...

Mindeközben én a vizet szemlélten mélyen a gondolataimba merülve. Most, hogy ennyi mindent tudok... tehetnék a dolgok ellen... mégis... nem érdekelt a világ sorsa... csak a húgomé... a nap nagy részét egyedül töltöttem és csak fedélzeten sétálgattam. Mikor leszállt az este az éjszaka csöndes volt és gyönyörű teliholdnak örvendhettünk. Épp a kabinok felé tartottam mikor észrevettem Mio-t a hajó oldalán, a korlátoknak dőlve. Oda sétáltam mellé.

- Tiszta az este.
- Az... - súgta - jól vagy?
- Őszintén? - sóhajtottam - hát nem igazán. Most csak a húgomra tudok gondolni...
- Megértem...
- És te?
- Hogy érted?
- Tudod te azt...
- Nos.. Kezdek hozzászokni ezekhez a fogakhoz...
- Miért hagytad, hogy megharapjalak?
- Hányszor fogod még megkérdezni? Ha nem teszem meg, már nem élnél!
- Te meg nem lennél vámpír...

Erre jól bokán rúgott.

- Hééé...! Ezt most miért?!
- Hmf - rakta a kezeit a derekára - megérdemled ha ilyen hülyeségeket gondolsz!
- Igeeeeen...?! - néztem rá vigyorogva
- Mi az...? - bizonytalanodott el
- Semmi, semmi!
- Mi az?!!
- S-e-m-m-i..! - fordítottam hátat nevetve

Erre persze a nyakamba ugrott és lebirkózott a földre, ahhoz képes milyen "kicsi" elég erős, a vállaimnál fogva lenyomva tartott és egyre nyugtalanabbul kérdezte.

- Mi aaaazzz????!!!!!
- Semmi... csak... mondtam már, hogy gyönyörű vagy...?

Erre egy pillanatig csak nézett majd lekevert egy pofont és gyorsan felállt, majd vöröslő fejjel hátat fordított.

- Bezzeg a fogadóban... - simogattam a tenyérnyomot az arcomon
- Ki ne mondd!
- Pedig...

Erre felém fordult és ismét fel akart pofozni azonban elkaptam a kezeit és most én nyomtam a kabin falának.

- Engedj el...!
- Nem...
- Akkor sikítok...!
- Sikíts...
- Tényleg fogok!
- Rajta...
- Kérlek...!
- Még mindig nem sikítasz - hajoltam közelebb
- De fogok... - szorult el a hangja ahogy közeledett az arcom
- Na... miért nem teszed...? - suttogtam egyre közeledve
- Hagyd abba...
- Állíts meg... - súgtam most már pár milliméternyire az ajkaitól

Erre azonban már nem felelt, már épp megcsókoltam volna mikor hirtelen elengedtem és mindketten a hajó orra felé fordultunk... vér szag... nagyon sok vér...

- Szólj Waternek! - mondtam neki aztán elindultam a vér irányába

Ő csak bólintott és a másik irányba kezdett futni.

- Majdnem megvolt... majdnem... - gondolkodtam magamban.

Azonban a gondolataimnak a látvány ami fogadott egyből véget vetett... Több tucat ember feküdt darabokra tépve a hajó orrában... és 2 csuklyás alak állt velem szemben... és egy vérfarkas...

- Ch.. hogy nem éreztelek titeket...
- Ellenünk esélyed sincs vámpír... esélyed sincs... - húzták elő a fegyvereiket...

A nap gyorsan eltelt, beesteledett, így inkább visszatértem a kabinunkba. Minden nyugodtnak tűnt, ám egyszer csak Mio viharzott be, hogy azonnal menjünk, valami történt a hajó elején. Valami szörnyű...
- Kész vagyok, mehetünk - pattantam föl amint elmondta, és már követtem is.
A hajó orrához érve Hector már ott volt, vele szemben 2 újabb csuklyás... Na meg egy vérfarkas...
- Kellemes kis társaság, nemde? - szóltam oda Hectornak, akire azon nyomban rávetették magukat.
Én erősen koncentrálni kezdtem, a fájdalommal nem törődve igyekeztem valami kellően meggyőző lénnyé válni... Eközben viszont újra kezdtem érezni azt az érzést... Azt az égetést...
*Nem, ezt nem, mégegyszer nem!* - igyekeztem ellenkezni, de már szinte megkezdődött a démoni formába átalakulásom...
*NEEEEM!*
A kontrollt elveszítve ismét a semmiben találtam magam, a pokol és a mennyek között...
- Eljött az idő... Hogy végleg... VÁLASSZ! - mondta egy hang, majd megjelent a "gazdája" is, aki látszólag félig az egyik, félig a másik oldal szülötte volt...
- Megmutatom neked, mi vár rád az egyik illetve a másik oldalon, hogy könnyebb legyen a választás -
- Nem, nem kell, már döntöttem, nem fogom a gonoszt szolgálni! -
- Nem? Biztos vagy benne? És ha "sikeresebb" lennél úgy? - kérdezte miközben pár kép villant fel előttem, ahogyan hatalmas démonként szétzúzom az ellenségeim, különös tekintettel azokra, akik ezt tették velem. - Nos? Ezek után sem változott meg a véleményed? - kérdezte, miközben alvilági fele ördögi mosolyra fakadt.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem estem gondolkozóba a látottak után... De aztán felötlött bennem, amit a még mindíg ismeretlen hang mondott... Hogy először megmentett... Hogy nem vagyok gonosz... Hogy jól döntöttem...
- Nem, nem érdekel! - mondtam kis gondolkozás után
- Ugyan, rágd csak meg ezt mégegyszer - folytatta nyájasan - láttam, hogy elgondolkoztál rajta...
- Ez igaz... Elgondolkoztam... És döntöttem... NEM! -
- Hát... ha ennyire ellenkezel...de jól gondold át, mert csak egyszer... -
- Hagyd már békén - vette át a szót a másik, angyali énje - ha nem akar, nem fogod rávenni, hogy csatlakozzon az alvilág seregéhez. Ne is hallgass rá, a te helyed közöttünk van - szólt immár hozzám. Örülök, hogy a mesterkedése nem sikerült, jól választottál, de mostmár ideje, hogy visszatérj, a barátaid számítanak a segítségedre. -
- Igen, igen, köszönöm, tudtam, hogy nem szabad, hogy megint megkörnyékezzenek -
- Jól döntöttél. Ég veled, mennyek harcosa... - mondta utoljára mielőtt szép lassan elhalványult, majd amilyen gyorsan jött, el is tűnt előlem.
*Mennyek harcosa... Ez tetszik *
- Reméltem, hogy tetszeni fog - szólalt meg a már ismert hang -, mostmár végképp közénk tartozol. De most menned kell, számítanak rád. Íme, az ajándékod. -
- Ne várj, kérlek, mond el, ki vagy te? -
- Minden kérdésedre választ kapsz idővel... - kerülte ki ismét a válaszadást, majd én is halványulni kezdtem, és útban voltam vissza, a testembe.
*Ajándék? Miféle ajándék?* - tűnődtem a "visszaúton".
Magamhoz térve már javában dúlt a harc, 3 a kettő ellen túlerőben voltak, de Hectorék jól tartották magukat. Majd hirtelen érezni kezdtem... De ez nem fájt, nem égetett, sőt, kellemes érzés volt, olyannyira, mintha a még elég friss sérüléseim is gyógyulni kezdtek volna... Amik nem gyógyulhatnának be...
*Szóval ez lesz az... Köszönöm* - tekintettem az ég felé, majd könnyed szárnycsapásokkal felemelkedtem... Magamra tekintve, szinte el sem hittem... Vastag páncélba öltözött arkangyal, hatalmas, égi áldással felvértezett karddal és még ki tudja hány mennyei képeséggel...
*Na ez már valami* - lendültem én is fentről harcba.
Amint suhintásra emeltem a kardomat, vakító fényárban kezdett úszni... Majd lecsaptam az ellenség közé... Szanaszét repültek. A két csuklyást Hectorékra hagyva a vérfarkast kezdtem el a továbbiakban gyepálni...

Mikor Water megkezdte az átváltozást... éreztem, hogy valami nem stimmel, láttam "mivé" válna épp.. már szóltam volna Mionak hogy menjen innen, mikor történt valami... hogy konkrétan mi azt én sem tudom de változni kezdett és a démon helyett épp az ellenkezőjévé vállt...

- Wow - néztem fel rá a hajóról, legalábbis míg a fény el nem vakított - ez már valami - mondtam döbbent hangon

Míg Water a vérfarkassal foglalkozott ránk a két vadász maradt. Ezüst kardokkal estek nekünk amiktől eléggé tartottam. Mio még nem volt teljesen felépülve, így a mozgása sem volt olyan kecses mint korábban.

- Fegyver... fegyver... fegyver kell...! - rágódtam miközben kerülgettem a csapásokat

Ekkor hallottam meg Mio elfojtott nyögését és ahogy az egyik vadász a nyílpuskájából ezüst nyilat lőtt a vállába.

- Mio! - kiáltottam fel, azonban ez a kis figyelmetlenség is elég volt, hogy a földre küldjenek engem is. Lenyomva tartott míg a másik kitépte Mio vállából a nyílvesszőt és a fejéhez tartotta a nyílpuskát.

- Mio Yashiro, a Rin klán egykori büszkesége... mi lett belőled... egy szánalmas, elfajzott korcs... egy utolsó söpredék... egy halálraítélt vámpír... az árulásodat sikerült megfejelni mindezzel... minden becsületed, érdemed eldobtad... egykoron mind felnéztünk rád... most már csak szánalmat érzünk... épp ezért leszek gyors...

A következők számomra mind mint a lassított felvételek történtek... Mio szemei az enyéimbe tekintettek, megláttam a keresztjét, azonban most másmilyen volt... kezdet darabokra esni... korábban mintha egy lánc is tartotta volna, most az kettétört és az egész szimbólum darabokra hullott, majd nem láttam többé. Ekkor éreztem meg, hogy a szívem hatalmasat dobban... majd ismét... ahogy láttam, hogy a vadász ujja lassan meghúzná a ravaszt dühöt éreztem...

- Mio! - kiáltottam

A következő pillanatban elsült a nyílpuska azonban a nyíl az lepattant... egy fekete szárnyról... Hirtelen oldalra pillantott és a társa vérbe fagyva feküdt és a testét lyukak ezrei borították. A fekete szárnyak, melyek körbevették Miót, lassan engedni kezdtek és felegyenesedtem... én... azonban "más" voltam... fekete szárnyak és a nyakamból egy hosszú láncon ot lógott... Mio keresztje. Őszintén szólva én sem értette mi történik, viszont mégis tudtam irányítani... fegyvert akartam és ott volt a kezemben... egy kasza... leállítva akkora volt mint én és az ívelt pengéje is kitett majd másfél métert... könnyűnek éreztem magam, mintha lebegnék.

- Myoujou...! - mutatott rám a megmaradt vadász

Nem tudtam mit mondott, de nem vártam meg míg kifejti így egy vágással ketté szeltem... Mikor megfordultam, Mio döbbent szemekkel meredt rám. Tudtam, hogy amit a másik mondott ő értette... ekkor éreztem, hogy kezdek ismét "normális" lenni, azzal mind a szárnyaim és mint a kaszám porrá vált.

- Jól vagy? - segítettem fel
- Túlélem - nyöszörögte
- Mit jelentett az... amit mondott... - kérdeztem rá

Pillanatig csöndben volt, majd miközben rám nézett halkan elmondta...

- A pokol ura...

Erre nagyot nyeltem... ugyan nem nagyon értettem még így se, de... nem hangzik túl jól... értem, hogy a vámpírok átkozottak de... ez így nyugtalanító... Eközben Water szállt le mellénk... gondolom látta, hogy velem mi történt bár én személy szerint jobban meg voltam lepődve, hogy vele mi.

- Jó kis forma... és kard - mutattam rá mosolyogva - azért remélem, nem maradsz ebben az alakban, nem akarunk feltűnést kelteni - nevettem halkan

Ott maradtunk, egy lemészárolt hajón... az éj maradék részében próbáltuk kitalálni mi is történik mind velünk, mind a Rin szektával... és hogy, hogyan tovább. Reggelre szerencsénk volt, láttuk a partot. Water ki is vitt minket és ott álltunk a homokban, egy dzsungel szélén...

- Merre tovább...? - néztem rájuk

***Vámpír forma:***

Spoiler:

A vérfarkasnak - így utólag visszagondolva - esélyes sem volt, a csapásaimtól egyre gyengébb lett, majd elvesztette minden védelmét és bevihettem a végső - ismét fényárban úszó - csapást. A vállától a derekáig tartó csíkban szeltem ketté, majd figyelmem Hectorékra irányult.
Mioval együtt mindketten elég nehéz helyzetben voltak, így már épp nekilendültem volna rendet tenni a csuklyások között, de ekkor Hector - is - csodás átváltozáson ment át. Hatalmasabb és... Erősebb lett, nagy fekete szárnyakkal... Pillanatok alatt végzett a két megmaradt ellennel, majd hirtelen újra a régi volt.
Miután tiszta volt a terep, leszálltam hozzájuk.
- Jó kis forma... és kard - mutatott rám Hector mosolyogva - azért remélem, nem maradsz ebben az alakban, nem akarunk feltűnést kelteni - nevettem halkan -
- Nem, persze - mosolyogtam vissza - Úgy tűnik, ez a végső jutalmam. Mától végképp nem kell tartanotok tőlem... A gonosz már nem tud megkísérteni... - mondtam kissé komorabban de határozottan és egyben örömmel - De ahogy látom, te sem panaszkodhatsz - nevettem egyet, célozva, hogy láttam, valami alakul nála is.
Az éjszakát az immár üres hajón töltöttük. Nem volt épp a legkellemesebb, de a reggel eljövetelét várva kihúztuk valahogy.
Ahogy felkelt a nap, láthatóvá vált a part, így egy gyors huszárvágással - nem kis jó érzéssel - ismét vízben lehettem és kivittem őket a partra.
Körülnézve túl sok dolog nem volt, ami bizakodásra adna okot... Sűrű őserdő ameddíg csak a szem ellát...
- Merre tovább...? - tette fel a kézenfekvő kérdést Hector.
- Hát... Elég sűrűnek tűnik... Vagy egyenesen előre... Vagy esetelg elmehetek megint felderíteni... Bár... Nem voltam még itt soha, de valami azt súgja, lesz gondunk dögivel, Mio sem 100%os... Nem biztos, hogy jó ötlet lenne elmennem... De ahogy gondoljátok. -

/Na így utólag is:

Spoiler:

/

Kis tárgyalás után a felderítés mellett döntöttünk így Water hamarosan alakot váltott és eltűnt a láthatáron.

- Mond Mio - fordultam hozzá - kifejtenéd ezt a pokol akármije dolgot...? - ültem le mellé
- Hát... nem egy biztató történet...
- Azért jobb ha tudom nem?

Kicsit végigmért majd folytatta.

- Nem hiszem, hogy te lennél az akiről az a vadász beszélt...
- Azért mégis... naaaa, a kedvemééééért - könyörögtem neki nyájas hangon
- Hát legyen - sóhajtott mosolyogva azonban az arca, hamarosan komor lett - Ismered a teremtés történetét nem?
- Csak az alapok, a Csillag Istenek megteremtették az életet, növények, állatok, emberek, orkok, sárkányok és még sorolhatnám.
- Gondolkodtál azon, hogy a démonokat és az angyalokat kik teremtették?
- Gondolom, szintén ők nem?
- Nem egészen... sok tudás van a családom kezében... a teremtés után, az Istenek köztünk éltek, vigyáztak ránk... volt azonban egy lény... egy emberi lény... aki tudni akarta miért Istenek az Istenek, kereste a tudást, tudni akarta a titkaikat... és megszerezte...
- Hogy...?
- Az egyik Istenség beavatta... megszegte a tabut... egy halandóból Istent kreált ezáltal... valójában fel akarta használni, hogy egyedüli Istenséggé váljon, csak hát... nem sikerült. Az ember ellene fordult, megölte...
- Várj... egy Istent megölni?
- Nem lehetetlen... Az ember aki Isteni tudás hatalmába jutott duplán bűnhődött... a tudás megszerzése, és egy Isten megölése miatt... ekkor jött létre... a Pokol... a többi Istenség oda száműzte...
- Miért nem ölték meg?
- Nem tudták... Aztán ő lett a pokol ura... neki kellett vigyáznia az elkárhozottakra... azonban... a kárhozottakból démonokat csinált... minden démon, valaha élő volt csak elkárhozott... aki a pokolra jut, elveszti a lelkét és a Pokol Ura démont kreál belőle... Háborút indított... ezért jöttek létre az angyalok... a Csillag Istenek kreálták őket a megüdvözült lelkekből. A harcban veszített a pokol... és ezt az embert... mivel megölni nem tudták... feldarabolták...
- Heh... még így sem halt meg?
- Nem... és évtizedek alatt... a szolgái felkutatták és össze rakták... Viszont sok darabját nem találták meg... így "helyettesítették"... Illetve kiegészítették... angyalokat raboltak el és használták fel őket... Fekete szárny... a kasza... - utalt rá végül - és így született meg a vámpír faj...
- Hogy érted...? - döbbentem meg
- Keverékekből rakták össze... nem volt tökéletes... és akit megharapott elkapta a "betegséget"... a tiszta vérűek pedig... pedig a született utódjai... te is a leszármazottja vagy... ha csak... nem te vagy ő... minden tiszta vérű vámpír, valójában nemesi faj a pokolban... azért irtottuk őket olyan hevesen... ez az igazság... - állt meg kicsit, hogy megemésszem... majd folytatta - illetve emlékei sem voltak... Halandó is volt meg nem is... megölhették, de idővel, vagy évtizedek vagy évszázadok után mindig feltámadt és sose emlékezett semmire... aztán elveszett az idő homályában...
- Elveszett?
- Igen... idővel sosem látták többé a pokol urát... csak a legenda maradt fent, hogy mindig újjászületik...
- Ki uralja akkor most a poklot?
- A tudásunk szerint senki... a démonok a mesterüket keresik azóta is... és várják a visszatértét, hogy a mennyek ellen vezesse őket....
- Wow... és aszerint a vadász szerint... én lennék ez a valaki...?
- Igen - bökte ki végül kis csend után
- Hm... őszintén...? Nem akarom elhinni...
- Akkor minek meséltetted el velem?! - háborodott fel
- Mármint... azt nem, hogy én lennék az...
- Jah.. - nyugodott meg - azt... én sem...
- Örülök neki - tettem a kezem a fejére és mosolyogtam - de azért ezt ne mondjuk el Waternek...
- Mert...?
- Láttad, hogy milyen erőt kapott... azt hiszem ő nem a pokol ura címre pályázott... - mosolyogtam - és ha esetleg igaz a legenda - fordítottam hátat - majd úgyis megállít...

Mivel a "madárság" eddíg jól bevált, ismét szárnyra keltem. Pontosan nem tudom, mit keressek, él e valaki itt vagy csak a nagy állatsereg? Vannak e járható utak, vagy nekünk kell törnünk? Reméltem, találok válaszokat.
A dzsungel nagyon sűrűn nőtt, úgyhogy elég alacsonyan kellett szállnom, hogy lássak is valamit. Távolról egyszercsak mintha füst gomolygott volna... Épp arra vettem volna az irányt, mikor valamilyen suhogásra lettem figyelmes, majd egy nyílvessző suhant el alig egy centire alattam és fúródott egy fába.
*Itt lőnek. Valaki itt élnek. Na spurizzunk, mert még vacsora leszek* - indultam meg gyorsan a füst felé.
Egy kis tisztás szerűség közepén égett a tűz, körülötte primitív fakunyhók és sok, festett testű, maszkos bennszülött...
*Bennszülöttek! - örültem egy pillanatig - de vajon békések?...*
A kérdésemre a falut övező felkoncolt csontvázak azthiszem kielégítő választ adtak...
*Remek... Primitívek, sokan is vannak, talán kannibálok is...*
A tekintetem ezt követően egy díszes fejfedőjű alakra fordítottam, aki pár másik kíséretében a falu határa felé indultak. Utánuk repültem, pontosan én sem tudom miért, de úgy éreztem, fontos lehet, amit ezáltal láthatok.
A díszes fejfedőjű tűnt a falu sámánjának, a vezetésével egy furcsa alakú szoborhoz mentek. Nem tudtam kivenni milyen lényt ábrázol, de úgy tűnik, istenükként tisztelik. A sámán kántált valamit, a kísérői pedig hajlongani kezdtek a szobor előtt, mire egy fiatal fiút hoztak elő, aki a szobor előtt lefeküdt a földre, majd önkezével végzett magával... Ezután nagy üdvrivalgás közepette a sámán a fiú holtteste fölé lépett, majd egy egyszerűnek tűnő mozdulattal belenyúlt a mellkasába és a még dobogó szívét a szobor előtti oltárba tette...
*Barbár egy szertartás...*
Ezután még kántált valamit, aztán bősz hajlongások közepette eltávolodtak a szobortól...
*Na ez így nem lesz könnyű... - tűnődtem a hírekkel visszafelé tartva - egy ilyen brutális bennszülött nép tartja irányítás alatt pont ezt a partszakaszt... Na de csak kitalálunk valamit...*
Könnyen megtaláltam, őket, ott ültek egy kisebb tűz mellett... Ezt meglátva azonnal leszálltam és visszaváltoztam:
- Gyorsan, oltsátok el tüzet! - kezdtem idegesen, miközben homokot kezdtem szórni rá - még észrevesznek. -
Miután sikeresen eloltottuk, belekezdtem, nyilván nagyon kíváncsiak voltak a reakcióm miértjére.
- Úgy tűnik épp egy "remek" részen sikerült partot érnem veletek... - kezdtem kissé önostorozóan - A dzsungel és part ezen a részen egy bennszülött nép fennhatósága alatt van. A falujuk határát felhúzott csontvázak "díszítik" és engem is majdnem lelőttek egy íjjal... Brutális népség, és sokan vannak... Láttam, amit egy fiatal fiút... Áhhh, egyszóval barbárok és... És... - álltam meg egy pillanatra - és nem tudom nektek van e már tervetek, de... De nekem azthiszem lenne egy... Úgy vettem észre, valami megmondhatatlan lényt tisztelnek istenüknek... Ha ezt összekombináljuk a képességeimmel... Szerintem átjuthatunk rajtuk... Mit gondoltok? -

- Hm... mivel szerintem ez a legjobb megoldás Water, használjuk ki maximálisan...
- De nekünk mi lesz a szerepünk...? - nézett rám Mio
- Jó kérdés... úgy tudom a szigeten nyüzsgönek a vámpírok, azt hallottam ellepték... lehet ezek is a befolyásuk alatt vannak. Mindenesetre... van egy ötletem... Water, te átváltozol majd azzá a "valamivé" és úgy mutatsz be minket mint a rabszolgáid... az ellen csak nem lesz kivetésük...
- Megőrültél...????!!!! - pattant fel Mio - én NEM leszek rabszolga!
- Meeert...? - vigyorogtam - szerintem jól mutatnál láncra verve - ült ki az arcomra egy ördögibb vigyor
- Hogy az a...! - indult meg felém
- Gondolj csak bele - pattantam fel és hátráltam körbe-körbe Water körül - rongyos ruci, lánc a nyakadon hm...
- Hectooooor!!!!!! - kezdett kergetni

Én nevetve futottam előle de persze rámvetette magát leterítve a parton. Láthatóan elemében volt és Water és jót mulatott azon ahogy direkt cukkolom.

- Áááájjjjááájjjjj - kiáltottam amint a földre nyomva elkezdte megfeszíteni a karom - akkor is jól állna - nevettem tovább
- Vond vissza!!!!!
- Neeeeeem akaroooooom!

Ekkor nagyot roppant a vállam.

- Aoucccchhhh!!!!! - nevettem - azt hiszem kiugrott a vállam!

Erre azonnal elengedte én pedig azonnal vissza ugrasztottam. Azt várta letolom de csak nevettem, majd most én nyomtam le a földre mikor nem figyelt.

- Nos...? Beöltözöl rabszolgának?
- Soha! - durcáskodott
- Nyugi, én is az leszek! - vigyorogtam
- Akkor sem... Nem fogok a perverz fantáziád szerint öltözködni!
- Csak így juthatunk át rajtuk...
- Akkor sem!
- Mivel győzhetlek meg? - súgtam
- Semmivel... - vette lejebb a hangját
- Biztis...?
- Um - bólintott
- Ejj - sóhajtottam...

Azt várta, hogy most el fogom engedni azonban nem az történt... mikor egy pillanatra nem figyelt megcsókoltam. Tágra nyílt szemekkel nézett, nem viszonozta, de nem is ellenkezett. Hosszú másodpercekig csókoltam majd végül elhúztam az arcom.

- Még most se? - súgtam
- Engedj el... - mondta elfojtott hangon

Nem ellenkeztem, mindketten felálltunk majd lekevert egy pofont ami csak úgy csattant és elindult Water felé kivörösödött arccal én pedig értetlenül de mosolyogva feltettem a kezem Waternek jelezve aki még mindig jót szórakozott rajtunk. Azonban Mio félúton megállt és hátrafordult majd felém kiáltotta.

- Hülyeeeeee!!!!!!!!!!
- Yup, yup - bólogattam - nem tagadom
- Hmf...! De csak addig míg átjutunk rajtuk... - rakta derekára a kezét és vágott durcás arcot
- Siker - könyveltem el magamban - Nos? - szólaltam meg - Holnap indulhatunk?

Másnap reggel Mio és én is rabszolgának öltöztünk, lánccal összekötve a nyakunknál. Persze lazára, hogy ha baj van könnyedén letéphessük, majd rábíztuk magunkat Waterre.

- Remélem össze jön... - sóhajtott Mio
- Hát ha nem is sikerül, azárt nem tagadom jól áll rajtad - mértem végig
- Perverz!!!!! - sikította
- Talán - kacsintottam nevetve majd tovább indultunk - Azért majd ne nagyon sikongass ha már közel értünk, inkább maradj csöndben...!
- Majd ha te is!!!! - csapkodta a hátam
- Yup, yup - nevettem - vettem hercegnő!
- Hectooooor!!!!!! Egyszer megöllek!!!!!!!!

Erre csak jót nevettem, örültem, hogy ismét a régi...

Másnap reggel készen álltunk az indulásra. Mio láthatóan nehezen viselte a helyzetet, de Hector még rá is tett egy lapáttal... Nem lehetett nevetés nélkül kibírni a civakodásukat.
Mindenesetre elindultunk, reméltem tudják tűrtőztetni magukat.
Csak lassan tudtunk haladni, hála a dús aljnövényzetnek, de a füst már messziről kivehető volt.
- Már közel járunk - mondtam - ideje belekezdeni - így hát átváltoztam a furcsa istenükké és immár így érkeztünk meg a faluhoz.
A pár előörs nem tudta mit tegyen a meglepetéstől, végül a futás mellett döntöttek. Én tovább lépdeltem a falu belseje felé. Aki csak élt és mozgott, mind kiviharzott és igyekezett leróni a tiszteletét előttem, majd kisvártatva az előbb elfutók is visszatértek a sámán társaságában, és ők is térdre rogytak előttem.
- Úgy tűnik, beválik - súgtam Mioék felé.
Miután úgy tűnt, az egész falu odasereglett körénk, megpróbáltam szépen továbbállni, de ez nem volt olyan könnyű, ahogyan gondoltam, a sámán vezetésével követtek és érthetetlen nyelven beszéltek hozzám.
*Na most mi legyen... Nem értem mit mondanak*
Jobb ötlet híján kitéptem egy mellettem lévő karót csontvázastul, majd meglengettem, miközben felordítottam. Nem tudtam mit várhatok, de talán ettől megijednek...
A reakciójuk egy nagy válasz ujjongás, majd hajlongás közepette kihátrálás volt. Nem tudtam, mit jeleztem ezzel feléjük, de legalább eltűntek, előttünk pedig szabad út nyílt a belső területek felé...
- Jól van, nem tudom mit csináltam, de tűnjünk el innen, mielőtt visszajönnek - szóltam oda Hectoréknak, majd elindultam.

Sikeresen átjutottunk... majdnem... persze, hogy vissza jöttek és körbeálltak. Úgy tűnt valamilyen szertartásba kezdtek bele.

- Basszus, ez nagyon nem tetszik... - húzódtunk Mio-val közelebb.
- Mi a fenét akarnak?
- Ha én azt tudnám...

Azonban nemsokára leesett...

- Aszt hiszem... ezek áldozatot akarnak...
- Heeee????!!!!
- Szerintem azt hiszik mi leszünk azok az áldozatok... azért hozott minket az istenük... vagy tudom is én....
- Na azt leshetik! - lett egyre mérgesebb Mio
- Ötlet?
- Vedd le ezt a vackot! - rángatta a láncokat - és széttépem őket egytől egyig!!!! Belőlem nem lesz áldozat!
- Nyugi!
- Neeem!

Valami nem volt most rendben Mioval... megértem, hogy félt de... hirtelen eltépte a láncokat és nekiesett a bennszülötteknek. Egy pillanatban mikor épp két szaltó között leterítette a sámánt megláttam a szemfogait...

- A francba...!!! - téptem el a láncokat én is és utána vetettem magam - Water, ijeszd el őket míg nem késő! - kiáltottam hátra

Mio épp a törzsfőnökbe harapott volna bele mikor sikerült ugrásból felkapnom és pár méterrel odébb landoltam vele majd lenyomtam a földre amilyen erősen csak tudtam, a talaj több helyen is berepedt.

- Mio! - kiáltottam rá - Nézz a szemembe!
- Nem fogok áldozat lenni...!
- Mio! - ráztam meg - Térj már magadhoz! Ez nem te vagy!
- De...!
- Semmi de!

Kevertem le neki egy pofont ami után úgy nézett rám mint mikor egy gyerek nem érti az édesanyja miért ütötte meg, mi rosszat tett... Azonban lassan ismét normális lett és a szemfogai is visszahúzódtak.

- Sa-sa-sajnálom - mondta habogva

Ekkor ért Water is mellénk.

- Tűnjünk el innen! - segítettem fel Miot és az erdő felé futottunk

Amikor már kellő távolságban éreztük magunkat megálltunk lihegve.

- Mi a fene ütött beléd Mio? - kiáltottam rá
- Csak..csak... nem tudom! - fakadt ki
- Nem voltunk veszélyben!
- Megijedtem!
- Mitől?! Vadász voltál! Simán elbánhattál volna velük, erre semmi szükség nem volt!
- Csak voltam!!! - kiabált vissza viszont a sírás szélén állt már - De már NEM vagyok az!!! ÉS VALAMI AZT SÚGTA VÉDEKEZNEM KELL!!!!!

Éreztem elvetettem a sulykot... pontosan tudom miről beszél... átöleltem és próbáltam megnyugtatni.

- Jó... nyugi... na... figyelj rám - töröltem le a könnycseppeket az arcáról - nincs semmi baj oké? - mosolyogtam
- Nem akarok eszetlen vérszívó lenni...
- Nem leszel az... nyugica... nem leszel az...

Mikor megnyugodott tovább indultunk. Egy órája meneteltünk az erdőben, lehetséges ellenségeket keresve de minden csöndes volt.

- Nem értem... - szólaltam meg - A szigetet vámpírok lepték el... illetve ez a törzs is furcsa... A sziget üdülő paradicsom... jó, vannak felderítetlen részei de... akkor is... kétlem hogy a civilizáltak csak így hagytak volna egy ilyen törzset... valami nem-

Azonban itt elakadt a hangon...

- Stimmel... - nyögtem ki végül

Mindhárman ott álltunk az erdő... szélén? Hirtelen mintha elvágták volna a világot. Ott volt az erdő azonban egy lépéssel odébb már egy tisztás. És úgy tűnt valami hullámzó fal áll előttünk...

- Mi a fene...? - nézte Mio
- Valami... átjáró? - érintettem meg azonban a kezem átnyúlt rajta- whops... - rántottam vissza - átmegyünk?

Nem volt más választás, átléptünk rajta. Hirtelen ott volt előttünk egy város, és mikor hátranéztünk láttuk a dzsungelt... A város azonban halott volt... még itt-ott égett egy két ház de életnek nyoma sem volt...

- Készüljetek... - súgtam - nézzünk körül mi történt itt...

Engem sem kevésbé lepett meg, ahogy - mintha csak elvágták volna- egyszer csak vége lett a dzsungelnek. Na és akkor az a rejtélyes "kapu".
- Mi a fene...? - nézte Mio
- Valami... átjáró? - érintette meg Hector azonban a keze átnyúlt rajta- whops... - rántotta vissza - átmegyünk?
- Nekem rossz előérzetem van... - szólaltam meg - de utána kell néznünk... meg másfelé nem nagyon lehetne menni... Induljunk... -
Beérve egy teljesen kiirtott, felégetett város képe fogadott minket...
- Tudtam én, hogy ez nem lesz kéjutazás - jegyeztem meg halkan - szerintem most nem kéne szétválni, nem mintha... csak... úgy tűnik, elég jelentős erők munkálkodtak itt... - mondtam, majd elindultunk szétnézni...

/Te tudod mit akarsz kihozni belőle, úgyhogy majd felveszem a fonalat /

A várost fél óra alatt végig jártuk de senki ileltve semmi nem maradt amit élőnek lehetne nevezni. Csak egy két csirke rohangált az utakon. A lakók eltűntek, mintha a föld nyelte el volna őket. Volt olyan épen maradt ház amiben még az ebéd is az asztalon volt. Tanácstalanul álltunk a főtéren.

- Nem értem... - mondta Mio
- Figyeltétek - néztem végig a házakon - ezek mind-mind más időből valók... - mutattam rájuk
- Hogy érted?
- Nézd meg... az épületek stílusai... nem azonosak.
- És?
- Akkor másként közelítem meg... ott az a két ház... az építészeti stílusuk közt 100 különbség van!
- És?
- A berendezéseik közt is! Valami... és szerintem az ami miatt ide jöttünk... felkavarta itt a dolgokat elég rendesen... ez megmagyarázza a törzset is... van egy olyan tippem, hogy a sziget darabjain más-más idő uralkodik... és ahogy elnézem... ez a központja az egésznek... itt szinte méterenként más korból való minden...

Ekkor remegni kezdett a föld és tőlünk olyan 200 méterre összedőltek a házak... majd lángoszlopok csaptak ki a földből és egy hatalmas, lángoló démon mászott ki a földből a kétélű baltáját lengetve.

- Ti is azért jöttetek... hogy elvigyétek... mint azok a kor szemfogasok! - hörögte miközben megindult felénk - Felébresztettek évezredes álmomból... most mind megfizette... és most ti jöttök!
- Na ne... - álltam fel - ez már sok...!

//Bármit írhattál volna, de ha nem hát nem akkor én xD//

Amíg Hector nem hívta fel rá a figyelmünket, nekem sem tűnt föl, de jobban megvizsgálva a dolgot... Tényleg úgy tűnt, mintha a történelmi korok egy hatalmas üstbe dobták volna, majd egy kanállal szépen összekeverték volna... Mi pedig az ez utáni állapotokat látnánk...
- Igazad lehet... Különös... -
A hirtelen megjelenő, jelentéktelennek éppenséggel nem nevezhető pokolfajzat is bizonyította, valami itt nincs rendben...
*Szemfogasok... Na remek, ezek felbosszantják, mi meg tegyük el láb alól* - bosszankodtam egy sort magamban.
- Na ne... ez már sok...! - mondta Hector és teljes mértékben egyet értettem vele.
- Hát, mivel a békés megbeszélés azthiszem ki van zárva, szép kis menet lesz. Azt viszont nem tudom egyenlőre, hogy csak úgy képes vagyok e használni az új alakom/képességem, úgyhogy igazából jól jönne majd a tiéd - néztem Hectorra - Nem tudom, milyen formában tudnám kissé visszatartani... -
*Talán egy... valamilyen jeges lény kéne, ami elég nagy is... Jégsárkány?*
Próba szerencse alapon "belevágtam", és a levegőből igyekeztem hűvös fogadtatásban részesíteni, miközben igyekeztem rájönni, hogyan aktiválhatom arkangyal énemet.

Water hamarosan már neki is esett a szörnyetegnek, amire az meglengette a baltáját. Az, hagyján hogy méretes egy durung volt, de a levegő körülötte izzott... a suhintásának lökéshulláma is tűzforró volt... esélyem sincs közel jutni hozzá, szénné égnék. Mióval futni kezdtünk, míg Water fentről adta neki az áldást de olyan volt mintha egy kőfalat akarnánk szőlőszemekkel ledönteni...

- Mio, nincs valami technikád földre vinni ezt a monstrumot? - kérdeztem miközben rohantunk
- Nincs! Vagyis... egy van, amivel talán leköthetnénk egy helyre!
- Hogy érted?
- Ha nyertek nekem elég időt, ráolvashatok egy mágiát amitől nem fog tudni mozogni! Csak egy lehetőség lenne, mivel miközben csinálom, nem mozdulhatok!
- Meddig tartana megcsinálni?
- Olyan 5 perc, és utána addig tartom egy helyen, amíg ki nem tör belőle, addig kéne földre vinni!
- Rendben, váljunk szét!

Erre én jobbra míg Mio balra futott. Szerencsémre utánam jött a dög.

- Water! - kiáltottam felé - Fedezd Miot!

Most már csak elő kéne hoznom a vámpír formám... próbáltam de semmit nem éreztem. Semmi nem történ...

- Ó hogy a rosseb vigye el!

A fogócska a végéhez közeledett, mivel a monstrum majdnem utolért. Ekkor sikerült Mionak végül befejezni a varázslatot és a nagy dög, mintha megrántották volna a hátára esett, összedöntve házak tucatjait és a föld is bele remegett.

- Siessetek! Nem tudom sokáig tartani! - Kiáltotta Mio

De sehogy sem tudtam "átváltozni"... és ahogy láttam Water sem...

Mio ötlete tűnt az egyetlen épkézláb megoldásnak, hogy valahogy időt nyerjünk, így hát vigyáztam, semmi se zavarhassa meg miközben előkészül.
Miután megvolt vele, a várt hatás bejött, de tudtuk, csak időleges a cselekvőképtelensége.
Hectorral egymásra néztünk, láthatóan egyikünk sem jutott többre.
*Gyerünk már... Nem lehet ez olyan nagy ördöngősség. Csak koncentrálj erősen, és...*
Erősen arra kezdtem fókuszálni, mennyire nem szeretném, hogy ez az alvilági szörny kárt tegyen bármelyikükben és hirtelen érezni kezdtem az erőt... A fényesség erejét... Egy villanás... És megvolt...
*Hát ennyi lett volna - tettem szemrehányást magamnak - Mostmár készen állok*
Magasra felrepültem, majd ereszkedni kezdtem, kardommal lesújtani készültem, minden erőmet beleadtam...

Waternak végül össze jött és miközben a földön fekvő démon fele közeledett az én pillantásom össze akadt azokkal a lángoló szemekkel... Éreztem a világ mozgása lelassult, az előbb még oly sebesen a szörny irányába száguldó Water is úgy tűnt alig mozdul valamit is előre. A démon hangja a fejemben visszhangzott.

- Cor es de le vain, heginos de reaun sa loin... Korrion huges zera ijokan... es de lain geuron... COS VI LEAURES!

Idegen nyelv volt.. mégis minden szavát megértettem. Ami ez után történt, szinte ösztönből cselekedtem. Ahogy Water a kardjával a démon felé közeledett, az már nem tudott kitérni... de ekkor egy villanás... nem, ez nem jó szó rá... pont, hogy az ellentéte történt... egy pillanatra elsötétült a világ Water és Mio előtt majd egy hatalmas csattanás volt hallható és a lökéshullám ami rengeteg házat döntött le. Mikor a sötétséget átszelte a fény... ott lebegtem Water előtt és a kaszám pengéjével blokkoltam le a csapását, megvédve a démont...

- Vissza... - néztem rá vérvörös, hidegvérű, gyilkolásra kész szemekkel miközben fekete tollak szállingóztak körülöttem.

Lendítettem meg a kaszám és löktem hátrébb Watert majd a démon felé fordultam.

- Don eitore i holion... - jöttek ki a szavak maguktól a számon miközben kinyújtottam a bal karom egyenesen feléje és tovább folytattam - jiro gaus de cero cor le vain!

Azzal a démon tüzét mintha egy láthatatlan fekete lyuk szívta volna fel egyenesen a kezembe... majd a démon is tűzzé vált és a kinyújtott karom előtt egyetlen nagy tűzgolyóban összpontosult. A következő pillanatban a kaszámmal belecsaptam majd egy nagy villanás keretében felrobbant. A lökéshullám hatalmas volt de meg se rebbetnem, csupán a ruhámat és a nyakamból láncon lógó keresztet verdeste. A robbanás után egy drágakő lebegett előttem melyet megfogtam majd leengedtem a kezem. A következő pillanatban mind a szárnyam, mind a kaszám fekete hamuvá lett én pedig eszméletlenül zuhantam a földre, majd 30 méter magasból, a markomban szorongatva a drágakövet. Álmomban a démon szavai visszhangoztak a fülemben.

"Sajnálom Mester, nem vettem észre, hogy maga az... Megőriztem a kincsét... úgy ahogy azt kérte... KÖZEL A GYŐZELEM!"

Lesújtottam... De... Valami nem stimmelt... Egy pillanatra nem láttunk semmit, majd...
A látvány nem épp az volt amire számítottam... Nem hogy nem pusztult le a démon, élt és virult... És hogy hogyan lehetséges ez?... Hector védte meg... Nem akartam hinni a szememnek...
- Vissza... - mondta, de úgy, hogy akkor sem lepődtem volna meg, ha azonnal nekem esik... De csak arrébb lökött, majd valami furcsa nyelven kezdett beszélni, amit bár nem értettem, de valamiért mégis ismerősnek hatottak...
*Az alvilági lények nyelve* - szólalt meg egy hang bennem.
*Hát persze! Na de...* - estem kétségek közé.
Aztán amit ezután azzal a bestiával művelt... Elpusztította ugyan, mégis félelmetesen hatott, különösen, hogy alig egy perce mentette meg a csapásomtól... Miután végzett vele, ismét visszatért emberi alakja, majd zuhanni kezdett. Ugyan tétováztam egy pillanatig, de végül utána vetettem magam és még épp hogy elkaptam, majd elfektettem a földön és kérdően Miora néztem
- Esetleg... Nem tudnál beavatni abba, hogy ez most mi is volt tulajdonképpen? Őszintén szólva kezdek kicsit megijedni Hector új képességei miatt... És az a nyelv, ahogy a démonnal beszélt... Szerintem te is tudod, kik kommunikálnak így... Egyenlőre nincsenek ellenséges szándékaim, csak a biztonságunk, különösen a tiéd érdekében kérlek, mond el amit tudsz... -

Végül, kis habozás után Mio beavatta Watert, hogy fen áll az esélye annak, hogy ki-mi is vagyok... de leszögezte, hogy ez csak egy feltevés... egyenlőre... Míg mesélt a talaj ismét remegni kezdett... azonban nem újabb démon volt... lassan felálltam, azonban láthatóan nem voltam ébren. A drágakő ott lebegett a tenyerem felett míg ismét kántálni kezdtem, viszont most rendkívül gyorsan. Mikor befejeztem a talaj alattunk megemelkedett, iszonyú sebességgel és hamarosan 100 méter magasan voltunk egy csonttorony tetején. Én előttük lebegtem és mindketten egy látomást láttak, mintha előttük történt volna minden. Démonok és Angyalok csatáját illetve a Csillag isteneket akik arany fegyverzetben küzdöttek. Hiába álltak helyt, a démonok serege nem látszott fogyni és a távolban csak egy tűzoszlop volt látható. Aztán hirtelen vége lett a látomásnak és ott álltam előttük, kezemben egy újabb térkép darabbal. Ekkor tértem magamhoz.

- Hogy... mi? Mi a fene történt? - néztem körül - Hol a fenében vagyunk?! - néztem le a mélységbe

*Szóval így állunk... Talán... De neeem, nem hinném. És ha mégis...* - töprengtem el a hallottakon.
De nem volt sok időm ezen rágódni, Hector ismét "akcióba lépett".
- Az meg mi ott a kezében? - néztem Miora.
Válaszolni nem volt ideje, Hector ismét mondott valamit, majd emelkedni kezdtünk. Egy furcsa torony tetején kötöttünk ki. Ha az eddigiek félelmetesek voltak, akkor ez?... Ott lebegett előttünk, fel voltam készülve arra is, hogy ha kell, megküzdjek vele... De szerencsére nem került rá sor... Egy látomásba engedett betekintést... Angyalok és Démonok csatájába, ahol a sötétség erői látszottak fölénybe kerülni, de hirtelen végeszakadt az egésznek és... És Hector magához tért. Igazából nem tudtam hogy reagáljak, mit mondjak, "kissé" össze voltam zavarodva az elmúlt percek történései után.
- Hogy... mi? Mi a fene történt? - Hol a fenében vagyunk?! - szólalt meg végre a régi önmagaként.
Csak néztem ki a fejemből és azon kezdtem el morfondírozni, hogy az "ajándékom" lehet, hogy nem a véletlen műve... Hogy készültek rá... hogy megkapjam... Hogy talán ez már meg volt tervezve... Hogy ha rosszabbra fordulna a helyzet... Cselekedjek... Cselekedhessek... De ezzel egyenlőre nem akartam foglalkozni, inkább elmeséltem Hectornak az egészet, onnantól, hogy megmentette a démon életét a csapásomtól egészen addíg, hogy betekintést nyerhettünk a régi nagy (vagy talán a jövő?) nagy csatájába...
Miután ezt befejeztem, a szemébe néztem:
- Hector... Őszinte leszek veled... Aggódom... érted... értünk... a közös jövőnkért... aggódom, mi lesz, ha egyszer nem tudsz csak így "visszatérni"... Mi lesz, ha teljesen... - változtam vissza én is emberi alakba.

Ugyan elsőre nem emlékeztem mi történt, de miután elmesélte mi is a helyzet szépen ismét emlékeztem mindenre. Tudtam, hogy én állítottam meg... és azt is, hogy miért. Bár ez nem a pontos megfogalmazás. Mikor cselekedtem, akkor tudtam mit kell tennem, mondanom, hogy sikerrel járjak. Viszont azt nem tudtam, hogy saját magam mi a fenét értsek siker alatt. Fura érzés volt, tudtam mit kell tennem, csak azt nem, hogy miért.

- Nos - szólaltam meg - tudom, hogy mit tettem, és teljesen tisztában vagyok az egésszel... direkt állítottalak meg... ha megölted volna oda a következő nyom... úgyhogy attól, hogy elvesztem a fejem... nem kell tartani... ugyanis tudatában voltam mindennek amit tettem... mondjuk úgy, bevillant mi az amit tennem kell - sóhajtottam - a látomás meg... fogalmam sincs mi a fenét jelentett...

Persze láttam Wateren, hogy nem teljesen bízik most már meg bennem... Mio szemeiből azonban a teljes nyugalmat olvastam ki.

- Minden esetre - adtam Mionak az új térkép darabot - megszereztük, amiért jöttünk - mosolyogtam

Mio összeillesztette a kettőt, és azok lassan egybeforrtak és a jelenlegi helyünk kéken izzott, majd a papíron apró nyilak jelentek meg melyek egészen Eolgire szigetéig mutattak.

- Hm... még sosem jártam ott...
- Én igen... - nézte a térképdarabot Mio - Nyugodt hely, főleg farmerek lakják. Az uralkodója most egy békeszerető gróf. Kellemes környék - sóhajtott megkönnyebbülten - csak INNEN, hogy a fenében jutunk ODA?! - nézett ránk

*Hát ha végig tudatában volt... Ha így szereztünk újabb nyomot... Akkor talán...* - elmélkedtem, miközben Mioék összeillesztették az új darabot a régivel, majd szépen kirajzolódott a következő úticélunk.
- Még én sem jártam ott, és ugye ami hajóval történt... A hajóút kilőve, a dokkmester is megmondta, erre nem járnak... Így ismét csak magamat tudnám javasolni, esetleg légi úton. De mindenképp csak holnap, erőt kell gyűjtenem előtte. Egy éjszaka a tengerben meg is tenné... De persze nyitott vagyok minden lehetőségre.

Mivel nagy volt a távolság, a légi út mellett döntöttünk, kivárva a holnapot. Repülés közben nem nagyon beszélgettünk, bár ennek oka az is lehetett, hogy amilyen sebességgel Water repült a légzés is nehezebb volt. Pár óra repülőút után egy búzamező közepén landoltunk. Kellemes, meleg, tavaszias idő volt.

- Áhhh de nyugtatóóóó - nyújtózkodott nagyokat Mio
- Hm, ismerős a vidék, - néztem körbe - északabbra van egy falu is tudtommal.
- Heee? Szóval mégsem előszór vagy itt? - nézett rám mosolyogva Mio
- Az a vicces, hogy de, de mégis ismerős a vidék - nyújtóztam én is - induljunk, nem lehet olyan messze, és már szeretnék egy jót enni a fogadóban és aludni egy kényelmes ágyban!
- Számból vetted ki a szót! - veregetett hátba Mio nevetve

- Rendben, ti menjetek csak, majd ott találkozunk, de én inkább a vízben használnám ki a kis nyugalmat. Remélem nem probléma... - mosolyodtam el, majd újra szárnyra keltem és meg sem álltam a tengerpartig, belevetettem magamat a vízbe és ismét önmagam lehettem.
Kihasználtam a lehetőséget és kicsit feltérképeztem a sziget környékét, hátha még jól jöhet később.
Ami feltűnt, az a sok - közvetlenül a part alatt lévő - barlang. Nem igazán tudtam mire vélni, ugyanakkor annyira nem is tartottam fontosnak, hogy utána nézzek, különösen, hogy senki sem tudja, hogy mit csinálok, úgyhogy inkább bevágtam szunyát, elég kimerítő volt az ideút...

A város fele gyalogolva Mio többször is ásítozott.

- Mi az, csak nem fáradt vagy?
- Mondhatjuk úgy is - nyújtózkodott - nem aludtam valami jól, fáj a hátam.
- Megmasszírozom majd ha akarod.
- Csak fáj, nem azt mondtam, hogy meg akarok halni...
- Hm.... nem bízol a zseniális, mesteri képességeimben?
- Hogy mikben? Hm... még szeretnék élni... - mért végig
- Te tudod - sóhajtottam - de majd mikor már elviselhetetlen a fájdalom akkor majd hiába jössz hozzám muhahahahahaha -

*CSATT*

- Hülye... - vette vissza a cipőjét
- Ajjjajjjajj - vakartam a fejem - muszáj mindig fejbe vágnod?
- Különben nem hagynád abba...
- Mit...?
- Hector...
- Mi az?
- Ne kezd megint...!
- De mit?

Erre ismét lendült a keze, benne a cipővel azonban most kikaptam a markából és futni kezdtem vele.

- Jéééé, van egy új cipőm!
- Héééééé! Add vissza!!!! - ugrált egy lábon
- Hm... nem?
- Hectoooooor!!!!!!!!!!!!!!!!!

Kezdet futni utánam végül. Észre se vettük de már a falu határában voltunk mikor lihegve megálltunk, majd odaadtam neki.

- Tessék... - kapkodtam levegő után
- Hülye... most... mindinkább... elfáradtam - zihálta.
- Legalább éjjel csendben leszel!
- Hogy,?!
- Te meg a horkolás...hejj... néha az ember-

*CSATT*

- Nem horkolok! - kiabálta rám mikor már a második púpomat simogattam
- Aucsaucsaucs....
- Hmf, megérdemled!
- A bácsi és néni együtt van? - jött egy vékonyka hang mögülünk
- Igen! ; Nem! - vágtuk rá egyszerre majd néztünk egymásra
- Viccesek! - nevetett a kislány, alig lehetett több 5 évesnél
- Syn, ne zavard őket! - jött oda egy hölgy - Sajnálom, remélem nem csinált sem- azonban itt elakadt a szava mikor rám nézett. Középkorú volt, hosszú, sötétbarna haja össze volt kötve és narancssárga szemei élénken világítottak a napfényben.
- Hölgyem?
- Csak nem? - jött közelebb és érintette meg az arcom
- Hector... te lennél az?!
- Öhhh... így hívnak - néztem rá értetlenül, azonban hirtelen én is felismertem
- Yve néni!
- Hát megismersz! - ragyogott fel a szeme és ölelt meg boldogan
- Hogy-hogy itt vagy?
- Mielőtt elmondom - rakta le a kosarat ami a kezében volt - Van itt valami amit megérdemelsz.
- Igen?

*CSATT*

- Ezt most méééééért? - néztem rá az arcomat és a tenyérnyomot tapogatva míg Mio alig bírta elfojtani a kitörő nevetést.
- Hogy volt képed köszönés nélkül elmenni!!!!!
- Sajnálom - szegtem le a fejem
- És most meg 3 év múlva csak úgy felbukkansz?!
- Nem tudtam hogy itt elsz Yve néni...
- Nem is akartál volna megkeresni?!
- De...
- Azért...!
- De mit keresel itt?
- Miután elmentél, ide költöztem.
- Még mindig árvákat gondozol? - néztem Synre
- Pontosan. - húzta ki magát büszkén.És a fiatal hölgy ki lenne? - nézett Miora
- Nős ő egy hercegnőcske-

*CSATT*

- Hányszor mondtam, hogy nem vagyok az! - lengette a cipőjét
- Látom tudod, hogy kell bánni vele - nevetett Yve
- Nem elég, hogy Mio is üt még te is fogsz Yve néni? - néztem rá kiskutya szemekkel
- Persze. - jött a hideg válasz
- Tudtam... - hagytam abba a könyörgő nézést - banya...

*CSATT*

- Ajjjajjajjj lassan a púp nagyobb lesz mint a fejem!
- Magadnak köszönd - mondták egyszerre
- Ez egy rémálom

*CSATT,CSATT*

Mindketten egyszerre vágtak kupán, majd jojózó szemekkel eldőltem.

-Sajnáloooooom - nyöszörögtem
- Van hol aludnutok? - nézett Miora
- Hááát... nincs - nevetett erőltetetten
- Akkor gyertek hozzám!
- Biztos?
- Persze! - indultak el otthagyva engem
- A bácsi meghalt? - nyomkodta az arcomat Syn
- Nem - keltem fel a fejemet fogva - de ha így folytatódik
- Honnan ismeri a bácsi Yve nénit? - mosolygott
- Egyszer megmentett az éhhaláltól - néztem rá kedvesen - aztán vele éltem és segítettem neki pár évig...
- És miért ment el a bácsi?
- Hát... - raktam a szám elé a kezem - nem okozhattam neki több bajt... - tapintottam meg finoman a szemfogam... - de gyere, álltam fel, menjünk utánuk!
- Um - bólintott mosolyogva
- Water csak megtalál majd minket, nyugodt a környék... kicsit maradhatnánk pihenni - sóhajtoztam magamban

Úgy tűnik, az ideút jobban kiütött mint számítottam rá, úgyhogy úgy döntöttem a mai nap hátralevő részét átalszom és csak holnap keresem meg Hectorékat, újult erővel belevágva a ránk váró eseményekre...

/Kájne ihlet, szóval most takarékláng, írd ahogy gondolod, "holnap" reggel majd indulok utánatok/

//No problem ^^, am. még mondtad hogy akarsz egy NPC karaktert, azon is filózhatsz ^^ én belejöttem, nekem most már lassan meglesz a 2. NPC karakterem ^^//

Yve háza szokás szerint gyerekektől volt hangos, míg másnak ez talán zavaró,idegesítő lehetett addig nekem nyugtató. Évekig éltem így vele, megszoktam, és mikor elhagytam sokszor hiányzott a zaj és a ricsaj. A teraszon játszottam a gyerekekkel, míg Mio és Yve néni bent beszélgettek, és elmesélte Mionak, hogy is találkoztunk.

- 3 éve nem láttam - sóhajtott - Előtte olyan 2 évig élt velem és segített. Egy esős napon találtam rá, pontosabban futott belém. Épp a helyi őrök elől menekült a lopott étellel.
- Hogy-hogy segített neki?
- Te nem láttad azokat a szemeket... - mondta halkan - ha az ember akkor ránézett az élni akarás tüze égett bennük, hiába is volt a halál küszöbén.
- Haldoklott?
- Mondhatjuk... Előszőr nem beszélt. Miután hazahoztam, megetettem majd hagytam had csináljon amit akar. Marad vagy elmegy, rábíztam. Végül maradt. Két nap után szólalt meg előszőr.
- Mit mondott? - kérdezte kíváncsian Mio
- "Éhes vagyok" - válaszolt mosolyogva
- Eh... - sóhajtott
- Akármennyire is hülye néha, és szerencsétlen, ha meg kell csinálnia valamit akkor megteszi.
- Háááát - dőlt hátra Mio és húzta fel a szemöldökét - azért- de itt közbe vágott Yve
- Nem tudom láttad e már, milyen amikor valamit komolyan vesz...
- Láttam... - szegte le a tekintetét
- Mire ez az elpirulás? - kuncogott Yve
- Semmi... - húzta összébb magát - um... mit mesélt el neked a múltjátról? - kérdezte meg végül
- Nem sokat. Csak annyit, hogy a családját megölték és ő elmenekült. Mikor rátaláltam már 11 éve kóborolt egyedül... Sosem faggattam se arról mi történt vele, se arról nem fogom miért ment el. Az ő döntése volt.
- Nem is vagy kíváncsi?
- De. De ha nem akarja elmondani, annak megvan az oka és én tiszteletben tartom azt.

Még percekig beszélgettek, de végül Mio nem avatta be azokba amikbe én őt. Utána kijött hozzám és leült mellém a verandára.

- Miért hagytad ott...? - kérdezte halkan de nem nézett rám
- Tudod... meséltem mikor 18 lettem, egyszer arra eszméltem, egy állatot téptem szét és ittam a vérét... megijedtem...
- Ezért...?
- Is... mikor vissza jöttem, egyre jobban szerettem volna megharapni... mind őt mind a gyerekeket... és... egyszer majdnem megtettem... úgyhogy jobb volt ha eltűnök.
- Értem...

Ezek után percegik csak csendben ültünk majd ránéztem.

- Mi a baj?
- Nem akarsz itt maradni velük....?
- Nem. - válaszoltam egyből - Feladatunk van.

Mosolyogtam rá ő pedig vissza.

- Heeeeeeeeeeecccccccyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyy!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Hallottunk egy vékony hangú kiáltást és a távolban feltűnt egy egyenesen felénk futó alak. Közelebb látszott, hogy egy helyes lány az,hozzszú simára fésült, aranyszőke hajjal ami alól kilógtak a kutya fülei és a farka a szoknyája alól amit úgy csóvált, hogy szinte propellerként hajtotta. Ahogy futott az emberek szeme meg-meg akadt gyengéden "pattogó" méretesnek nevezhető mellein, Mio is eléggé kikeredett szemekkel nézte én viszont felálltam és hátrálni kezdtem.

- Ajj-ajj!!!! Ajj-ajj!!!! - kezdtem gyorsan futni, azonban esélyem se volt

A fiatal lány úgy vetette rám magát mint egy farkas az áldozatára, és nagy csattanással elterültem a földön.

- Heeeecyyyyyyyyyyyyy!!!!!!!!!! - kiáltotta ismét és kezdte nyalogatni az arcomat miközben smaragd zöld szemei élénken ragyogta .
- Hoy-hoy!!!! - nevettem - Elég lesz Shiro!!!! Hagyd abbaaaaa, csikis tudod jól!!!!!!!! - azonban esélyem se volt lerázni magamról

Ekkor tűnt fel, hogy Mio toporog mellettem és mikor felnéztem rá kivörösödött fejjel állt és a kezében már ott lóbálta a cipőjét.

- Hector.... magyarázd meg kérlek...
- Ööö - nevettem erőltetetten és éreztem a hangjában veszélyt - ő Shiro, egy Inumimi.
- Heeeeeeeeeeecccyyyyyyyyyyyyyyyyyy!!!!!!!!!!!! - kiabálta újra-újra és bújt hozzám

**CSATT,CSATT**

Ezekután mindketten ott ültünk előtte púppal a fejünkön.

- Hecyyyyyyy.... - nézett rám könnyes szemekkel Shiro
- Jó kutyus, nincs semmi - simogattam a fejét.

**CSATT**

- Hülye!!!!
- Ajjj... már megint a púpok...
- Hecy!!!!! - morgott utána Miora.
- Hát nem aranyosak együtt? - jött oda Yve néni
- Nem... - vágta be a durcát Mio
- Naa, ne légy ilyen. Shiro és Hector jó barátok voltak.
- Mennyire jó...?! - nyomta meg a végét - Mert ahogy elnéztem...
- Azt hittem nem érzel semmit úgy iránta - nézett rá éles tekintettel Yve
- N-n-nem is! - dadogta hirtelen - Csak ilyet nem csinálhatnak mindenki előtt!

Shiro tovább morgott Miora aki végül vissza vette a cipőjét és láthatólag lenyugodott.

- Hecy mért megy el? Mért hagy itt Shiro? - nézett rám ártatlan arccal
- Sajnálom - simogattam a buksiját - de muszály volt.
- Shiro hónapokig ki sem jött a helyéről utána... és nem is nagyon evett.... - mondta szigorúan rám nézve Yve néni
- Sajnálom... de Shiro, ilyet nem szabad! - néztem rá
-Bocsi... - sunyta le a füleit - de Shiro érezte Hecy illatát!!! Shiro sietett ide!! Shiro most boldog!!! - mosolygott és csóválta a farkát.
- Nha, gyertek! Kész a vacsora - intett Yve néni
- Kajaaaaa!!!! - futkározott körbe-körbe - Shiro éhes!!!!!

Útközben elmeséltem Mionak, hogy Shiro félig ember, félig kutya, egy Inumimi, ugyan tud beszélni és ért is sokmindet, de mégis csak egy kutyus, így ne haragudjon rá amiatt ahogy viselkedik.

- Jó... csak te meg ne évlezd annyira... - nézte a földet miközbe mentünk.
- Nyugi - veregettem hátba jó erősen
- Hülye! Meg akarsz ölni?!
- Csak visszakaptad - nyújtottam ki a nyelvem
- Hectoooooor!!!!!

Azonban én csak nevettem és el is feledtem minden problémám.

/Vidd tovább a sztorid nyugodtan, én alszok holnap reggelig /

//oksa //

A plafont néztem a sötétben és az eddigi életemen tűnődtem. Csend honolt, az ablak nyitva volt és a kellemes esti szellő nyugtatóan hatott és tücskök zenéjét hozta be. Mio a mellettem lévő ágyon aludt, olyan békésen, hogy szerintem egy ágyúdörrenés sem ébresztette volna fel. Yve néni a gyerekekkel aludt a nappaliban. Csöndben felkeltem és kiosontam a teraszra, majd elnyúltam a nyugágyban a csillagokat nézve.

- Te sem tudsz aludni? - kérdeztem halkan, lágy hangon.
- Vauuuuu - mondta halkan összekuporogva a kis hálóingében - Shiro lebukott - sunyta le a füleit
- Na gyere te - mosolyogtam rá és húzódtam arrébb majd mellém nyújtózkodott és finoman simogattam a buksiját
- vAuuuuu, auuuuu - nyögdécselt teljesen ellazulva és csóválta a farkát finoman - Shiro szereti...! - forgolódott miközben simogattam.

Ilyenkor mindig elgondolkodom a Shirohoz hasonlókon. Rengeteg állat-ember faj él a világban. Nem tudjuk, hogy keletkeztek... Külsőre nem lehetne megkülönböztetni őket, egyedüli árulkodó jelük a fülük és a farkuk. Ebből láthatóak, hogy nem teljesen emberek. Legtöbbjük, mint Shiro is, nem fejlődnek bizonyos értelmi szint fölé. Épp ezért van az, hogy sokszor használják ki őket... rengeteget adnak el rabszolgának és "kedvencnek"... olyan értelemben... Shironak is megvolt a maga sötét múltja ~emlékeztem vissza miközben mosolyogva simiztem a buksiját~

Két hónappal azután történt, hogy Yve néninél kezdtem élni. Egy piacról jöttem hazafele, mikor a rabszolga kereskedők jöttek a városba... mindig is utáltam őket. Akkor láttam meg láncra verve, szakadt rongyokban. Ekkor láttam először életemben hozzá hasonlót, így mondhatjuk talán ezért is éreztem vele még inkább együtt. Teljesen csöndes volt és gondolkodás nélkül engedelmeskedett a parancsoknak... nem láttam fényt a szemeiben, szinte élőholt volt. Egy helyi bordélyház vette meg. Teltek a hetek és tudtam, hogy a bordély jövedelme is megugrott... nem kell mondanom miért. Egyik nap odaálltam Yve néni elé és mondtam, engedjen el egy hétvégére egy kis pénzzel. Nem kérdezte mik a terveim, egyből beleegyezett. Egy kikötése volt, ne hozzak bajt a gyerekekre ha hazajövök, különben vissza se jöjjek. Másnap este ott álltam a bordélyházban és Őt kértem. Kérdeztem mi a neve a Madamtól de csak annyit mondott: "A41es"... még nevet sem adtak neki. Bevezettek a szobájába és ott hagytak, a pénzből egy éjszaka jött ki. Leültem az ágy szélére és ő egyből oda jött és már le akart vetkőztetni mikor megfogtam a kezeit:

- Hagyd - mosolyogtam rá - nem ezért jöttem

A tekintete azt sugallta, hogy nem érti mi rosszat tett.

- Gyere, csüccs ide - emeltem fel és raktam magam mellé - éhes vagy?

Vettem elő a táskámból a vacsorámat és adtam neki oda. Először rám nézett majd az ételre és ismét rám.

- Finom - mosolyogtam tovább - neked hoztam - raktam a tenyerem a fejére és cirógattam meg a buksiját.

Lassan enni kezdte és ahogy egyre többet harapott bele, láttam éledezni az élet fényét a szemeiben. Miután befejezte, élet telibb szemekkel nézett rám.

- Te vagy az új mestere? - szólalt meg lassan
- Oh, tudsz beszélni? - lepődtem meg először
- Te vagy az új mestere? - kérdezte ismét
- Nem... nem vagyok... csak egy "vendég" vagyok itt...

Erre egy halk nyüszítés volt a válasz és ismét lesunyta a füleit.

- Mi a neved?
- Mi az a név?
- Öö... ahogy hívni szoktak, az én nevem Hector.
- Neki nincs... mester nem ad... nem ismerni mást... mindig azt tenni amit mester mond.
- Sosem akartál mást csinálni?
- Van más? - nézett rám

Ekkor értettem meg, hogy ő valójában még sosem élt... csak azt a világot ismerte ahol megmondták épp mit tehet és ő tette, mint egy érzések nélküli lény. Állathoz is méltatlan élete volt...

- Van... - mondtam végül halkan - a világban mindenkinek van neve, és ő maga dönthet, hogy mit szeretne csinálni.
- Mi az a világ?
- Egy hely... ami nem ilyen mint amiben te élsz... - nem találtam a jó szavakat és őszintén szólva nem voltam a helyzet érzelmi magaslatán - egy jobb hely. - mondtam végül de legszívesebben felkaptam volna és megszöktettem volna.
- Te ott élsz?
- Úgy is mondhatjuk.
- He...he... - próbálkozott nehezen - Hecy... Hecy mesél neki a világról?

Nem zavart, hogy így hív, sőt, mosolyogva megsimiztem a fejét.

- Mesélhetek, de előtte találjunk ki neked egy nevet!
- De neki nem adnak...
- Én pedig fogok! Hm... - kezdtem gondolkodni míg ő érdeklődő szemekkel nézett rám.

Ekkor egy szó futott át az fejemen. Shiro. Azt jelentette, hogy fehér. Nem tudtam, honnan tudom a jelentését, de előttem ült egy gyenge, kis élet ami valójában még oly ártatlan és fehér, hiába is él így. A lelkében még tiszta.

- Mit szólsz ahhoz hogy Shiro?
- Shi-ro? - próbálta kiejteni
- Mostantól ez lesz a neved. - húztam ki magam büszkén - Tetszik?
- Shiro. - ragyogtak fel a szemei és először láttam mosolyogni - Shironak tetszik...!
- Nos Shiro... a világ jobb hely, bár nem a legjobb... velem is sok minden történt.

Azzal egész éjjel csak meséltem és meséltem, hogy én miken mentem keresztül, és láttam, hogy érti, mivel én is hamar elvesztettem a családom és egyedül éltem és küzdöttem. Persze azt nem mondtam el, hogy vámpírok támadtak meg, valahogy nem mertem... De éreztem, hogy én még így is jobban éltem mint ő. Én nem mentem át annyi megaláztatáson mint ő.

- Hecy is Shiro? - kérdezte mikor a történetem végére értem, kint már hajnalodott
- Nem... - értettem, hogy arra gondol, nekem is van e "mesterem"
- Shiro csak egy kutya... - sunyta le a füleit és ez a mondata a csontomig hatolt... hisz tudja magáról, hogy mit tesznek vele és miért... - Shiro nem ért sokat... Shiro mesterei mindig mondják Shiro mit tehet... Shiro mást nem ismer... de Shiro most már akar mást... Shirot érdekli a világ... Hecy nem lesz Shiro mestere? - nézett rám a végén

Szívem szakadt meg mikor válaszolnom kellett azokba az ártatlan szemekbe.

- Nem tehetem... - mondtam elkeseredve - Sajnálom Shiro... hidd el megtenném... és én nem a mestered lennék... hanem a barátod...
- Barát...? Shiro egyszer beszélt egy kutyával... az mondta Shironak, hogy neki van barát... a gazda... aki gondját viseli... Shironak Hecy a gazdája... - bújt oda

Nem válaszoltam csak megöleltem azonban ekkor kopogtak az ajtón.

- Lejárt az időd fiú, menned kell, nemsokára jön az új vendég!
- Hecy megy...? - nézett rám
- Sajnálom...
- Vau - rázta meg a fejét és mosolyodott el - most már Shiro örül... Shironak lett gazdája...
- Légy jó kutyus oksi? - simogattam meg utoljára a buksiját.
- Shiro búcsúzik - nyalogatta meg az arcomat

Majd fel kellett állnom és kisétálnom a szobából és mikor vissza néztem akkor értettem meg a szemeibe nézve, hogy mit értett búcsúzás alatt. Mielőtt visszafordultam volna az ott álló őr elkapott.

- Hohó kölyök, tűnés van!

Nem tudtam ellenkezni kivágtak a bordélyból. Láttam a következő "vendéget"... egy zsírpacni gazdag elf volt... hányom kellett mikor csak bele gondoltam. Azonban tudtam, hogy valamit tennem kell, mert Shiro így nem éli meg a jövőhetet... azok a szemek akkor ott ezt üzenték nekem. Hirtelen ötlet vezérelt... és számítottam rá, hogy így már nem mehetek vissza Yve nénihez. Megvártam a sötétedést és ekkor léptem akcióba. Maszkot húztam és köpenyt, mint egy betörő olyan voltam... valójában az is voltam abban a pillanatban. Könnyedén felugráltam a bordély falán, meg is lepődtem milyen könnyednek érzem magam. Most már tudom hogy valószínű akkor használtam a vámpír erőim először, habár nem tudatosan. Shiro szobáját kerestem. Mikor megtaláltam, az ablakpárkányba kapaszkodva húzódzkodtam fel... a látvány gyomorforgató és dühítő volt. Hárman erőszakolták míg ő szótlanul tűrte... Betörtem az ablakot és a három féreg rémülten hagyta ott és húzódtak a szoba végébe. Ekkor láttam hogy szegény teljesen ki van kötözve és felsértették a bőrét a szíjjak. Azonnal levágtam róla és ölbe kaptam.

- Hecy...? - eszmélt fel
- Honnan tudod? - kérdeztem vissza halkan
- Shiro érezte az illatod... - hunyta be a szemeit - érezte, hogy a gazda még itt van... - kapaszkodott belém.
- Sssh... kiviszlek.
- Hé! Mi azért fizettünk! - szólaltak meg végül

Finoman az ágyra raktam és a három srác felé indultam.

- Igen...? - kérdeztem - akkor itt a jutalom...

Azzal nekik estem. Magam is meglepődtem, hogy könnyedén mozgok és alig egy perc alatt véresre vertem őket majd eszméletlenül dőltek el. Ekkor törték ránk az ajtót az őrök kardokkal.

- Hé te! - üvöltötték
- Hagyj Hecy... - súgta halkan Shiro - Shiro már boldog... Shiro örült gazdának... gazda meneküljön... Shiro addig marad... - mosolygott

Nem tudom elmagyarázni azt az érzést amit akkor éreztem... Az őrök nekem estek, de nem menekültem, az egyik kardja ugyan megvágta a hátam, de nem érdekelt. A verekedésben felborult egy gyertyatartó és kigyulladt a szoba. Mikor a tűz már nagyon elharapódzott. Kimenekültek, mi meg ott maradtunk Shiroval az égő koporsóban. A bordélyból mindenki sikongatva menekült, ahogy az végül már az összedőlés szélén állt.

- Hecy... - nézett rám - miért marad Shiroval?
- Mondtad te is nem? - simogattam a buksiját - A gazdád lettem... és egy gazda nem hagyja magára a barátját!
- De most Shiro és Hecy nem tud elmenni... Hecy is Shirot fogja követni... Shiro nem akarja, hogy Hecy ne keljen fel többé...
- Nyugi - kaptam fel - kimegyünk ott, ahol bejöttem! Kapaszkodj!

Azzal nekifutottam és pont abban a pillanatban ugrottam ki az ablakon mikor a bordély összedőlt. Egy szemetesben landoltam, azonnal feláltlam és futni kezdtem az éj sötétjében Shiroval, miközben szakadni kezdett az eső. Nemsokára elszunyókált... ekkor tűnt fel, hogy szegényt teljesen meztelenül cipelem az esőben. Lekaptam a köpenyem és betakargattam majd megindultam "haza".... késő éjjel volt mikor nyitottam az ajtót és Yve néni ott várt a nappaliban égő gyertya mellett. Mikor rám nézett nem szólt semmit. Ott álltam teljesen átázva, a hátamon egy mély sebbel, míg a karjaimban egy meggyötört, köpenybe csavart ártatlan teremtéssel. Yve néni csak felállt és egy szobába vittük, majd a gondjaira bíztam, hogy lássa el, míg én nagyjából elláttam magamat. Hajnalodott, mikor kijött a szobából.

- Sok pihenés és rendszeres evés és akkor rendbe jön. - aztán lekevert két hatalmas pofont - felelőtlen vagy!
- Igen. - hajoltam térdre előtte - sajnálom. Bármilyen büntetést elfogadok.
- Gondozd.
- Hogy? - néztem rá értetlenül, ez a szándékom volt, ez nem büntetés
- Jól hallottad. A te kutyád mostantól.
- Ő nem csak "egy kutya"...

Újabb pofon.

- Még jó hogy nem... Menj be hozzá... téged keresett...
- Magánál van?
- Igen... én készülök a reggelivel a gyerekeknek.
- Köszönöm...

Így találtam rá Shirora... aztán teltek a hónapok és évek, rengeteget segített nekünk és vigyázott és játszott a gyerekekkel is. Aztán eljött az a nap... mikor megszegtem az ígéretem... és szó nélkül elhagytam őket... nem tehettem mást... szembesültem vele, hogy vámpír vagyok... ha maradok ki tudja mit tettem volna Yve nénivel, a gyerekekkel vagy Shiroval... Tudom ezzel mekkora fájdalmat okoztam neki de meg kellett tennem. Shiro megérezhette hogy eddig min gondolkoztam mert megtörte a csendet és a gondolataimat.

- Shiro nem haragszik gazdára - mosolygott - Shiro tudta, hogy gazda nem örökre megy... Shiro várt gazdára... Shiro örökké Hecy kutyája!
- Sajnálom - öleltem meg finoman
- Hecy megint elmegy...? Itt hagyja Shirot...? - kérdezte halkan
- Igen... - válaszoltam kicsit később.
- Shiro nem mehet gazdával...?

Erre azonban nem tudtam mit válaszoljak... végül több perc után megszólaltam.

- Tudod Shiro... veszélyes dologba keveredtem... nagyon veszélyesbe... nem akarom, hogy bajod essen... ezért is mentem 3 évvel ezelőtt... nem hozhatok bajt rád és Yve nénire.
- Gazda bajban...? - ilyedt meg - Shiro segít!
- Nem tudsz - mosolyogtam rá
- Shiro tudja hogy csak kutya... de Shiro Hecy kutyája! Shiro segít!

Megint ez a mondat... ilyenkor mindig megráz az ahogy mondja...

- Tudod... én sem vagyok ember.
- Hecy nem?
- Vámpír vagyok.... - mondtam ki végül
- Shiro hallott róluk... - mondta halkan - gonoszak... Shiro hallotta, hogy vért isznak...
- Igen...
- Gazda is iszik?
- Igen... - böktem ki kis tétovázás után
- Shiro vére jó gazdának? - húzódott közelebb - Shiro engedi ha gazda akar inni...

Erre ledöbbentem kicsit...

- Nem foglak megharapni - mosolyogtam kicsit - nem iszok olyan gyakran.
- Hecy nem gonosz! Shiro tudja! Ha Hecy szomjas Shiro segít! Shiro engedi!
- De...
- Hecy ne menjen! - nyomott hirtelen a vállaimra és hajolt fölém - Gazda ne hagyja itt Shirot! - kezdett pityeregni - Shiro nem akarja...! Shiro gazdát akarja!!!
- Ssshh... - nyugtattam - nincs semmi baj, még felébreszted a többieket - simiztem a buksiját - ha akarod velem jöhetsz...
- Igen? - szipogta
- Egy feltétellel.
- Shiro megteszi!
- Ha baj van... futsz... biztos helyre... jó?
- Vauuuu - bólintott egyet.
- Jó kutyus....

Amit nem tudtam, hogy az egész beszélgetésünket hallotta Yve néni. A résnyire nyitott ajtó mögött volt. Megtudta, hogy miért hagytam ott anno... csak mosolygott majd nyugodt léptekkel a szobájába sétált. Mi Shiroval a nyugágyban aludtunk el. Shiro valamivel előbb az ölemben míg én továbbra is a csillagokat néztem és azon tűnődtem mit tartogat számunkra a jövő... és lassan aggódtam Water iránt is... reméltem minden rendben, egész nap jelét sem adta magának. Talán majd holnap... hunytam le a szemem és aludtam el végül én is.

//Gecc bazira belejöttem, párhuzamban írom a másik történetem is, tele vok ötletekkel >.< dolgozik a kreatív énem//

/Látom, helyes. Na ideje dzsoinolnom nekem is /

Reggel volt már, mire újra "magamhoz tértem". Teljesen kipihenve éreztem magam. Nem is emlékszem már, mikor volt ilyen utoljára... No de ez már nem számít, itt az ideje Hectorék után menni.
Így hát a tengerből újult erővel szinte kitörve indultam el először arra a helyre, ahol leszálltam velük, majd tovább folytattam az utamat északra.
A falu közelébe érve gondolkodóba estem, mert bár Mio szerint ez egy békés környék, a legutóbbi kérdezősködésemből leszűrt tanulságok után úgy voltam vele, nem emberként még úgy is könnyebb lesz megtalálni őket, hogy nem tudom hova is kell mennem.
Elég korán érkeztem, még szinte mindenki aludt, úgyhogy nyugodtan körülnézhettem, és az ember forma sem volt ellenemre.
Először a fogadóba néztem be, de az elmondottak szerint tegnap nem jött új vendég, úgyhogy ez zsákutca.
*Na de ha nem a fogadó...*
A falu központi részét végigjárva sem jártam sikerrel, így a megérzésemre hagyatkozva egy - az ideúton már látott - kissé távolabbi házhoz igyekeztem, ahol szerencsémre Hector a teraszon aludt, így könnyű dolgom volt. Közelebb lépdelve megláttam hogy vala... hát igazából nem tudom leírni mi/ki volt az, de valaki/valami még feküdt mellette.
*Hm... Korán érkeztem... No nembaj, megvárjuk*
Azzal a lendülettel a ház udvarán álló fára telepedtem, persze "inkognitóban", a napfelkelte látványában elmerülve.