Sempiterna Vita Legendája >> Játéktér

Shiro ébredt fel elsőnek. Álmos szemekkel nézett körbe és a fülét hegyezte majd szimatolni kezdett.

- Auuuuu - nyüszített halkan a fülembe - Hecyyyyyy... Hecyyyyyyy...!
- Ummmmm - forgolódtam és ébredeztem nehezen - mi azzz....? - ültem fel
- Valaki nézi Shirot....!
- Hogy...?
- Ott...! - mutatott egy fára - Shiro érzi hogy az más! Az nem madár, Shiro tudja a madarak szagát, az nem madár!
- Nyugi - simiztem a buksiját - Water! - indultam el a fa felé - gyere, mutatkozz be. - nyújtózkodtam - Shiro, nem kell félned barát.
- Barátja gazdának?
- Pontosan.
- Akkor Shironak is - kezdte csóválni a farkát és követett a fa irányába.

Mikor átalakult, elmeséltem neki dióhéjban a történteket és hogy Shiro is velünk akar jönni.

- Most már csak azt kell megtudni mit keressünk itt. De ezt reggeli után - veregettem hátba Watert - menjünk be és együnk valamit... csak fent vannak már a többiek!

Egészen gyönyörű látvány, ahogy a nap kezdte megvilágítani a tájat, minden ébredezni kezdett.
Hectorékra tekintve mozgolódásra lettem figyelmes. Úgy vettem észre az a "valami" kiszúrt engem.
*Hm... Érdekes*
Nem tagadom, meglepődtem rajta. Miután Hector is kiszúrt és elindultak felém, visszaváltoztam emberré majd közelebbről is szemügyre vehettem a - mint kiderült Shiro nevű - lényt, miközben Hector elmesélte a friss történeket.
- Értem. Nekem nincs ellenemre hogy velünk tartson, csak azt mond meg kérlek, hogy... Hát nem is tudom... Nem akarok tiszteletlen lenni, de azt már megfigyeltem a sok emberként eltöltött idő alatt, hogy az emberek kutyát tartanak háziállatnak/házörzőnek stb. De azt látom, hogy Shiro más... És igazából nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá... Úgy látom tud beszélni is, így semmiképp sem szeretnék kutyaként tekinteni rá, de valahogy emberként is nehéz lenne... Nagyon sajnálom, ha ezzel most megbántottalak - néztem most Shirora - de be kell vallanom, kicsit kellemetlenül érzem magam, ugyanis - ahogy látod - nem ember vagyok, tehát ezekben a dolgokban sem vagyok otthon... Sajnálom... De ezt úgyéreztem tisztáznom kell, hogy ne feszengjek. És azt is megérteném, ha te (is) megharagudnál rám ezért - néztem vissza Hectorra. De azt mindenekelőtt el kell ismernem, hogy szerintem nagyon hasznos tagja leszel kis csapatunknak, mert be kell vallanom, te vagy az első, aki anélkül felfedte a kilétem, hogy én azt akartam volna - mondtam Shirora mosolyogva.

- Most már csak azt kell megtudni mit keressünk itt. De ezt reggeli után - veregetett hátba Hector - menjünk be és együnk valamit... csak fent vannak már a többiek! -
- Ó, ugyan, eszemben sincs zavarni, el leszek én itt kint is. Nem akarom én elvenni az ételt a sok kis éhes száj elől - vonakodtam kicsit puszta jószándékból -

/Na random eventet ide /

- Shiro sem ember, Hecy sem, Water sem! - mosolygott - Shiro nem buta, Shiro nem haragszik! - csóválta barátságosan a farkát - Gazda barátja Shiro barátja! - kapaszkodott a karomba.

Épp indultunk volna be és fordultunk a ház felé mikor:

*CSATT*

Egy cipő repült az arcomba én pedig elterültem a földön egy talp nyommal az arcomon... anélkül is tudtam kihez tartozik, hogy mondani kellett volna.

- Míg én alszok ti mit csináltok?!
- Jó reggelt...! - nyögtem a földön fekve
- Hecy! - kezdett morogni Miora
- Nem is tudtam, hogy a csillagok még kint vannak - gügyögtem - de szépek...! - számoltam a fejem körül keringő fényes égitesteket
- Hmf - vágta be a durcát Mio és ment be a házba
- Ezt most miért kaptam...? - ültem fel sóhajtozva
- Hm... féltékenység? - mondta Water
- He...? Mert, hogy?
- Szerinted...? - biccentett Shiro felé aki kíváncsian figyelt minket.

Lassan végigmértem mire ő elkezdte keresni magán, mit nézek.

- Shiro piszkos? - nézegette magát
- Nem, nem - álltam fel és poroltam le magam - eh... még hogy féltékeny... ugyan... - néztem még mindig Shirora - nincs mire...

Ebben a pillanatban, mit sem zavartatva magát lekapta a hálóingjét és ott állt egy szál... bugyiban. Nem először láttam így ugyebár... de akkor is a látványtól "megeredt az orrom vére" és Water is érdekesen állt ott, majd végül elfordult.

- Hector, szólj már rá, a te kutyád!
- Shiro~ -azonban ennél tovább nem jutottam mivel kettős lábbal a gyomromba repült Mio és vagy 2 métert szálltam hátrafelé, majd még pár méter bukfenc és kiütve álltam meg egy fa tövében ami úgy remegett a nekicsapódásomtól mintha tájfun akarná kicibálni. Most már valóban vérzett az orrom.

- Hecy! - kezdett felém futni úgy ahogy épp volt ami nos... kellemes látvány volt látni a "hullámzást" ha értitek mire gondolok

Épp hogy csak elvigyorogtam magam mikor újabb éles fájdalom. Ismét Mio, ismét belém repült, és ismét repültem hátra, de most már fástól, mindenestől bele a közeli tó közepébe. Bugyborékolva merültem alá, majd Mio nyakon ragadta Shirot és elkezdte behurcolni a házba.

- Mikre tanít téged?! - csapkodta oda a lábát minden egyes lépésnél, láthatóan bal lábbal kelt - Te meg nem állítod meg?! - kiáltott Waterre - Legalább hozd ki a vízből mert még megfullad - mondta durcásan míg Shiro kapálozott miközben a földön húzta maga után Mio
- Hecyyyy!!!!!! - kiabálta de Mio erősebb volt

Water végül kicibált a tóból.

- Fe-fe-fent vagyok mama - beszéltem össze vissza - Nem kérek sü-sü-sütit...!

Végül Water becipelt a házba és megreggeliztünk, bár az én reggelim felét kitette a jéggel töltött zacskó amit a fejemre kértem. Láthatóan Mio és Shiro közt parázs volt a hangulat. Ha Shiro közeledett felém Mio kapta fel a vizet, ha Mio akkor meg Shiro morgott rá és ugatta meg. Élőszőr láttam, hogy Shiro ennyire kutya módjára viselkedjen. Egy kis nyugalom kellett most így Waterre bíztam őket, és a tó partra mentem pihenni.

El is szundítottam és arra keltem, iszonyúan hasogat a fejem... nem a reggeli miatt... ez más volt, mintha valaki be akarna hatolni a tudatomba. Felnéztem és a folyó felett egy gyönyörű tündér lebegett.

- Azért jöttél amit itt hagytál...? - szólalt meg azonban a hangja iszonyú fájdalmat okozott
- Nem tudom miről beszélsz...! - rogytam térdre és fogtam a fejem, most már mintha sikítások ezreit hallottam volna
- Még nem állsz készen...

Aztán hirtelen minden elviselhetetlenül fájdalmassá vált, úgy éreztem a fény is éget majd eszméletlenül estem össze végül. A tündér lassan változni kezdett, és egy Sucubbus lett belőle... egy alvilági Sucubbus. Kijött a partra, felemelt és megcsókolt, a csók után látszott hogy megharapott és a véremet kóstolta meg.

- Hm... érdekes... ha ő az túl élheti ha magammal viszem...

Azzal elindult velem be a tóba, majd hamarosan eltűnt a vízfelszín alatt én pedig csak arra emlékszek, hogy egy szűk és kínzó sötét helyen éreztem magam, sikítások ezrei közt... Órák teltek el és nem tértem vissza... Shiro volt az első aki aggódni kezdett.

- Nem érzem a gazda illatát... - nézett Waterre és Miora akik épp kártyáztak.
- Hm? - kérdezte flegmán Mio - Nem érezhetsz mindent...!
- Hecyt igen! - pattant fel és nézett a tó felé - Hecy bajban! - kezdett elképesztő gyorsan a tó fele futni...

FEl sem tűnt az idő múlása... Fel sem tűnt, Hector milyen régen elment már... De Shironak igen, és aggodalmát fejezte ki, hogy nem érzi Hector szagát... Majd a közeli tó felé rohant el.
Mio közömbösen fogadta a dolgot, de én éreztem, hogy tényleg baj lehet:
- Lehet hogy nem kedveled, de nagyon jó a szimata. Engem is könnyűszerrel "lebuktatott". Hectort pedig biztos vagyok benne, még álmában is megérzi... Szóval ha ő azt mondja... Szerintem utána kéne nézni, különben is jobban belegondolva mi a fenét csinálna ilyen sokáig? - mondtam Mionak majd én is elindultam.
A tóhoz érve - mivel hogy Shiro ide futott - elmondta, hogy itt a környéken még kicsit érzi Hector illatát, de aztán semmi...
- Hm... Elképzelhető hogy talán tényleg történt vele valami... Azt mondom, hogy - bár úgy látom nem szívlelitek egymást, ellenben Hectort mindketten - hogy felejtsétek el egy kicsit ezt és nézzetek körül a környéken. Én pedig... Én pedig lenézek a tóba, hátha... - mondtam.
Úgy tűnt megértették a helyzet komolyságát és "fegyverszünetet" kötöttek, míg én szépen alámerültem az ismeretlenbe. Még én sem tudtam miért, elvégre mi dolga lenne Hectornak a tóban... De valami azt súgta, itt megoldásra lelhetek...

Mio és Shiro ugyan szótlanul de legalább tűrték egymást. Shiro folyamatosan szimatolt de csak a tó ugyan azon pontján érezte a szagomat, máshol nem. Végül Mio is belátta, valami nem stimmel.

- Shiro, te menj haza, ezt most bízd ránk.
- Nem!
- De menj haza!
- Shiro nem megy! - makacsolta meg magát
- De! - kezdte elveszíteni a türelmét
- Nem! Hecy a gazdája Shironak! Shiro megkeresi! - azzal belevetette magát a tóba.
- Hülye! - ugrott utána

Végül kicibálta a partra és mindketten levegő után kapkodtak.

- Megőrültél?!
- De Hecy ott lesz! Most Shiro segít gazdának!
- Nem-nem! - ragadta meg mikor vissza akart ugrani a tóba - Ne légy bolond! - vesztette el a türelmét végül és lenyomta a földre - Miért vagy ilyen?!
- Mert ha gazda nincs Shiro sincs... ha gazda nem jön vissza Shiro sem... - teltek meg könnyekkel a szemei
- Hogy? - kezdett kicsit enyhülni a szorítása
- Mikor gazda eltűnt, Shiro kereste... de nem találta... Shiro csak érezte gazda illatát de gazda nem volt... - mondta miközben Mio szemeibe nézett - Shirot otthagyta a gazda... Shiro nem tudta miért... mit tett... Shiro nem akart felkelni... Soha többé...
- Meg... akartál... - dadogta halkan - halni...?
- Igen... Shiro csak azért nem aludt el mert Yve néni mondta. Mondta hogy gazda vissza jön! Shiro várt! Shiro várta gazdát! És gazda visszajött! Yve néninek igaza lett! Shiro ismét látta Hecyt!! Shiro még egyszer nem hagyja elmenni gazdát! Mio engedje el Shirot! Engedje eeeeel!!!! - kezdett rángatózni keservesen azonban Mio erősebb volt
- Hagyd abba! - kiáltott rá végül
- Mio nem szereti gazdát...

*CSATT*

Irdatlan nagy pofont kevert le Shironak szinte azonnal.

- Ezt ne mond még egyszer...

Shiro ekkor vette észre, hogy Mionak is a szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp.

- Régebb óta ismered - folytatta - mint én... de azt ne merd mondani, hogy nem szeretem!
- De...
- Csak félek! - kiáltotta - Nem azért viselkedek vele úgy mert nem szeretem! Ezt ő is tudja! Biztos...! Tudom nagyon jól, hogy te szereted nem...?
- Shiro szereti gazdát... - mondta azonnal
- Shiro sajnálja...

Mio megsimogatta Shiro piros arcát, ahol megütötte majd felsegítette.

- Én is sajnálom.

Úgy tűnt ez az eset közelebb hozta őket.

- Shiro aggódik! - sunyta le a füleit és kuporodott le arra a helyre ahol még érezte a szagomat és a tavat nézte majd Mio is mellé ült.
- Várunk... Most Waterre kell bízni... ez az ő területe.

Mikor magamhoz tértem a fájdalom lassan szűnni kezdett de a sikolyok nem halkultak. Mikor a látásom hozzászokott a sötét veremhez, akkor vettem észre, hogy valami ketrecszerűségben lógok, elég magasan és egy földalatti barlangban lehetek. Alattam víz... nem... mikor jobban észrevettem az bizony láva volt... tehát láva hömpölygött alattam és a sikolyok úgy visszhangoztak mintha folyamatos kivégzések lennének. Ekkor repült fel mellém a Sucubbus.

- Hm... hallod őket...? - kérdezte
- A sikolyokra gondolsz? - néztem rá félszemmel
- Szóval igen. Érdekes... más nem hallja... csak te... az ízed mégsem olyan mint az övé...
- Mi a francról beszélsz...? - vetettem oda félfogról
- Hm... érdekes. Tessék, itt van. - dobott be a ketrecbe egy követ.

Mikor megérintettem képek és hangok ezrei vésődtek a fejembe. Minden zavaros volt, nem értettem belőlük semmit.

- Hm... mégis te leszel az, ha az emlékanyagot elfogadta az elméd.
- A mit? - néztem rá fájdalmas arccal, túl sok minden volt ez egyszerre.
- Hm... - repdesett körbe - idő kell míg kitisztul. Addig is, itt maradsz. A barátod ahogy elnézem a tavamban kószál... ideje meglátogatnom. És ne próbálj megszökni!

Csettintett az ujjával majd a lávából 5-6 lávaszörny emelkedett ki.

- Figyeljétek! - parancsolta nekik majd eltűnt egy alagútban.

A tó nem volt nagy kiterjedésű, viszont rendkívül mély, ezáltal egyben igen sötét is volt, de ezzel nem tudott "meglepni", szinte azonnal könnyedén lavíroztam lefelé.
Mélyebbre érve úgy tűnt, mintha hasonló barlangok lennének a fenék közelében, mint amiket a sziget mentén láttam... Talán nem is csak hasonlók... Talán épp azok... Vagy legalább a részeik...
Úgy éreztem, ennek most már utána kell járnom, így aztán az első nyílásba belevetettem magam, nem is sejtve, mi vár rám, de remélve, hogy legalább Hector nyomára bukkanhatok...

A succubus már egy ideje követte Watert és amikor úgy tűnt megtalálta a megfelelő alagutat támadásba lendült...

*** A harcot rád bízom ***

Mindeközben én próbáltam kiszabadulni a ketrecből, esélytelenül. Végül a rácsoknak dőlve leültem.

- Francba... - mérgelődtem fent lógva- nem tudok kijutni...

A fejemben ismét hallani kezdtem a sikítások ezreit.

- Lassan kezdek megőrülni - fogtam a fejem - ha ez így folytatódik...

A "kapott" emlékek pedig még mindig zavarosak voltak és akárhányszor is próbáltam kibogozni, nem sikerült... csak zagyvaság volt. Kb fél óra telhetett el és a sikolyok még mindig ott zúgtak a fülemben mikor egyetlen éles sikítás felülmúlta mindet majd csönd lett. Hirtelen emlékképek ugrottak be, gyorsan cikáztak az elmémben. Egy lányt láttam, minden vérben úszott és egy erdő mélyén álltunk éjnek idején... egy kard szúrta át teljesen... amit én tartottam... Megragadta a kezem és mikor felemelte a fejét... felismertem... mély vágás húzódott ugyan rajta és iszonyúan vérzett... de azokat a szemeket felismertem melyek könnybe lábadva néztek rám... amint lassan elszállt belőlük az élet fénye.

- Mio! - kiáltottam fel majd mikor körbenéztem még mindig a ketrecben csüngtem - Mi a rosseb volt ez...? - kapkodtam levegő után....

Miután elindultam felderíteni az ismeretlen barlangrendszert, szinte azonnal egy jókora ütést éreztem a fejem, megfordulva és furcsa, emberszerű, de láthatóan túlvilági lénnyel találtam szemben magamat.
Hirtelen az villant át az agyamon, hogy ez jót is jelenthet, jó felé keresgélhetek.
Jóval nagyobb voltam nála, így fürgén el tudott kerülni és egy egy csapást bevinni, de komolyabban nem tudott megsebezni, viszont ha én egyszer elkapom...
Miután neki is feltűnt, hogy nem tud mit kezdeni velem, egy pillanatra megállt és úgy tűnt valami komolyabb csapásra készül. Úgy gondolhatta, biztonságos távolságban van tőlem, de elszámolta magát. Amint észrevettem a lehetőséget, egyetlen erőteljes farkcsapással rárontottam és kettéharaptam.
Élettelen teste zuhanni kezdett majd hirtelen hamuvá porladt.
*Jó irányba indultam, Hector a közelben van, ez már szinte biztos* - indultam tovább, egyre mélyebbre, de mostmár kissé óvatosabban, okulva a történtekből.

Órák óta ott ücsörögtem, de a hangok legalább megszűntek... alattam ott bugyogott a láva, benne meg a láva szörnyek figyeltek... Egyetlen kitú felfele volt, több járat formájában.

- De szárnyak nélkül kétlem, hogy kijutnék... - sóhajtoztam

Alattam a forró láva hirtelen felcsapott, majd ugyan az a Succubus emelkedett ki...

- Awwww - sóhajtozott - ketté haraptak... Ennek még nyoma marad...! - nézegette a derekát aztán felrepült hozzám - az idióta barátod ketté harapott... most nézd meg, hogy nézek ki! De még nem engedhetem, hogy elvigyen, legalábbis amíg ki nem vizsgálok ezt-azt - kacsintott majd eltűnt egy másik alagútban.

Ismét ott maradtam... egyedül.

- Hm, lássuk mihez kezd ezzel...! - idézett meg egy barlangban a Succubus egy óriási vízi démont majd útjára küldte aki komótosan mozgott a barlang kövezetén de amint a vízbe merült villámgyorsan megindult. - én pedig meglátogatom a felszínt - indult meg felfele egy alagúton.

A part mentén bukkant fel egy barlangból végül és indult el a szigeten befele, egyenesen Mioék fel...

Ahogy haladtam előre, egyre furcsább érzésem támadt. Bár igen mélyen voltam, de az volt az érzésem, hogy a víz nemhogy hűlne, inkább melegszik.
*Hát ennyire mélyen lennék már?*
Tovább nem volt időm morfondírozni, egy méretes vízi démonnal találtam magam szemben az egyik járatban.
- Valamiért úgy gondolom, nem azért vagy itt, hogy elmond, merre kéne továbbmennem - mondtam félhangosan magma elé.
Több se kellett, azonnal nekem rontott. Az előzővel ellentétben ez minden tekintetben kiegyenlített "meccsnek" tűnt. Hol én martam belé, hol ő kapott el és vágott a barlang falához. Nagyon kemény ellenfél volt, egy két nagyobb bekapott csapás után már már a vesztemet éreztem. Szép lassan rá kellett jönnöm, pusztán fizikai erővel nehéz lesz felülmúlni ezt a melákot, úgyhogy egy hirtelen ötlet által vezérelve először hátrálni, majd mintegy menekülni kezdtem - de már egy kész tervvel a fejemben.
A démon természetesen követett, kicsit meg is lepett, milyen fürge. Végig a sarkamban volt, néhányszor már majdnem el is ért. De úgy voltam vele, ez még így duplán jó. Lassan megláttam a tervem kulcspontját, egy elég szűk nyílást, amin én még átférek, de... Amint átsuhantam rajta a démon annak rendje és módja szerint szépen beragadt és nem tudott sem előre sem hátra menni, bármennyire is kapálózott. Ezalatt én szépen egy másik nyíláson távoztam, majd egy méretes elektromos angolna képében tértem vissza "kis barátom" tehetetlenül kapálózó testéhez és szenvedéseit megrövidítve jókora "löketet" adtam neki. Annak ellenére, hogy volt benne feszültség rendesen és nem is mozgott már utána, nem volt 100%, hogy bevégezte, de a célnak bőven megfelelt, folytathattam a keresést, na de persze mostmár arra, amerről az újabb "úttorlaszt" eltakarítottam...

Mio és Shiro még mindig a tóparton várakozott mikor mindketten megérezték a közeledő Succubust. Shiro amint meglátta azonnal Mio mögé bújt és morogni kezdett, míg Mio is védekező állásba állt.

- Hmmmm - repülte őket körbe gyorsan - érdekes - méregette őket

Mio és Shiro egyenlőre szótlanul figyelték minden egyes mozzanatát.

- Mindkettőtöket megjelölt már... hm...
- Hogy?
- Semmi,semmi - nevetett - majd megtudjátok.
- Hol van Hecy?! - morgott rá Shiro
- Um, olyan 5-6 kilométerrel alattunk egy kis cuki ketrecben a fortyogó láva fölött. - mosolygott

Mionak épp sikerült nyakon ragadnia Shirot aki nekiugrott volna.

- Mit akarsz tőle? - kérdezte Mio miközben előhúzta a tőrét
- Hm... per pill kivárok. A családod már járt itt - kacsintott Miora
- Segítettél nekik? - döbbent le
- Pontosan!
- Volt... velük egy... lány? - kérdezte halkan
- Um, igen. Csak is amiatt segítettem nekik.
- Hector huga...
- Huga? - döbbent meg - Azt hiszi a huga? - kezdett el nevetni - Ez jóóóóóó.

Mioék nem értették mi történik...

- Na jó. Döntöttem - csettintett az ujjaival - a barátotok elviheti. Majd ha vissza hozta ezt adjátok oda neki - dobott Mio elé egy medált - a többi rajtatok áll.

Azzal hirtelen elillant és többet nem látták...

*** Akk. én gyüvök ismét ***

Nem volt mit tennem várnom kellett míg valaki megment... ledőltem a ketrecemben és lassan elnyomott az álom...

Egy trónteremben lehettem... nem tudtam pontosan kivenni, minden homályos volt. Egy trónszerűségen ült egy alak illetve mellette állt még valaki. Lassan hallani kezdtem miről beszélgetnek.

- Elegem van ebből...
- Hogy érti mester?
- Akárhányszor születhetek újra, az "istenek" mindig rám, ránk küldenek mindent...
- De mester... így van ez már évezredek óta...
- Tudom de már elegem van az állandó harcból... ideje végleg eltűnnöm...
- Mester?
- Kiterveltem valamit... hívd össze a Tizenkét Vezért!
- Értettem mester - hajtott fejet

A következő pillanatban egy teremszerűségben találtam magam és ugyan az-az alak állt ott most 12 árny előtt... ebből hirtelen kettőt felismertem... az egyik az a tűzdémon volt akit legyőztünk... a másik pedig a Succubus!

- Meg fogok halni - szólalt meg hang - és évszázadokig nem fog senki sem hallani rólam... DE... a lelkem több évszázados nyugvás után testet fog magának találni... és akkor újjá születek. Ti addig elrejtitek a valódi testemet, és a hozzá vezető utat... Sokan fogják keresni a "kincsemet"... de ti felismeritek majd mikor jön el az én lelkem értük... mikor ismét eggyé válok.. és feltámadok... Surudoi - fordult a mellette álló lányhoz - Te is aludni fogsz, és majd akkor ébredsz fel ha szólítalak.
- Értem mester... de fegyver nélkül...
- Ne aggódj... a formád az én lelkemmel marad, meg fogom magam védeni vele, de addig nem lesz teljes erejű míg a fegyverem vissza nem nyeri a lelkét... azaz téged...
- Ahogy óhajtod mester... - hajtott fejet aztán hirtelen egy hatalmas kaszává változott amit olyan könnyedén lendített meg a mestere, mintha csak egy bot lenne. Ekkor a démonok mögött lévő oszlopok darabokra hullottak, vágás nyomokat hagyva még a mögöttük lévő falakon is.
- Ha pedig feltámadtam... - nézett a démonokra - végleg megoldjuk a kérdést a mi és a mennyek birodalma közt... Adjátok ki a parancsot a démon parancsnokoknak, addig minden elkárhozott lelkéből sereget toborozzanak!
- Mikor fog visszatérni mester?
- Nem tudom... száz év? ezer év? Tízezer év? De el fog jönni az idő... és tudni fogjátok mikor.
- Mester... nekünk csak védenünk kell a testet?
- Igen... a lelkem majd egyesül egy szertartás alatt... nem lesznek emlékeim, de ösztönösen tudni fogom mit kell tenni és ti segítetek visszanyerni a tudatom!
- És a mennyek serege?
- Azt fogják hinni halott vagyok... nem fognak a démonok aktívan mozogni... béke lesz...
- Béke?
- Igen... egyesítem a világot... aztán "meghalok"... az én legendám fogja összetartani a világot évezredekig... és mikor ez a rend megtörik... akkor újjá születtem... és tudni fogjátok eljött az idő...
- Értettük mester... - hajtottak fejet

Az árny hátat fordított és megindult kifele.

Ekkor hirtelen felébredtem. Ott ültem és egy pillanatra megértettem az egészet...

A legyőzött vízi démon által őrzött átjárón továbbhaladva a forróság kezdett tovább erősödni, a járat pedig szűkülni. A víz szép lassan elfogyott, a szárazra lépve az út tovább folytatódott. A gyors és viszonylag biztonságos haladás kedvéért - mivel a járat egy szakadékban végződött - griff alakban vetettem alá magam. Az egész olyan volt, mint egy nagy kemence, forró láva folyt mindenhol. A "terem" közepén egy ketrec lógott, amiben egy ismerős arcra lettem figyelmes. Ugyanakkor azt is észre kellett vennem, hogy nincs egyedül, alatta a láva mintha néhány helyen élt volna... De legalábbis mozgott... Nyilván valamiféle újabb pokoli teremtmények.
Úgy tűnt, még senki sem vett észre, szóval gyorsan a ketrec mellé suhantam majd a kellő méretűvé zsugorodva átslisszoltam a rácsok között.
- Hector, én vagyok - mondtam halkan - Nem tudom te hogy vagy vele, de én szívesen megpattannék erről a helyről -

- Na végre - ismertem fel a hangot - azt hittem addig kell itt pácolódnom míg fel nem tálalnak! Viszont siessünk, mert a Succubus valószínűleg Mioék felé indult! A lávadémonokkal ne törődj, ha próbálkoznak, fedezlek! Csak szedd szét ezt a vackot és irány ki innen - mutattam arra a lyukra ahol a Succubus is távozott - túl sok időt vesztegettünk már így is!

- Siettem ahogy tudtam, de nem volt olyan könnyű ám megtalálni - mondtam, majd a rácsot az egyik oldalon kifeszítve a hátamra vettem és a mutatott kijáraton át amilyen gyorsan csak lehet leléptünk. A furcsa lávelényeknek idejük sem volt feleszmélni, mi már majdnem a felszínen jártunk.
- Gondolom valahol a tó környékén lehetnek, úgyhogy arra indulok először - szóltam fel Hectornak, majd meg sem álltam a tópartig. Odaérve leszálltam és Mioék valóban ott voltak, de mintha valami nem stimmelt volna...
Én mindenesetre elvégeztem a dolgomat, így vártam hogyan alakul tovább.

Ott voltunk mind a négyen és mielőtt még bármit is mondtunk volna én kinyújtottam Mio felé a kezem. Nem lepődött meg, lassan fölé tette a kezét majd, igaz kicsit habozva, beleejtette a medált. Lassan összeszorítottam a markomban majd hideg, szúrós szemekkel néztem rájuk és csak annyit láttak a szám mozogni kezd, a következő pillanatban egy villanás... és csönd lett. A környék mintha fekete-fehérré vált volna és csak mi maradtunk volna színesek. A fák melyeket nem rég még a szél fújt egy helyben álltak, olyan volt mint mikor megállt az idő. Mioék körbe néztek a bizarr környezeten de én törtem meg végül a csendet.

- Nézzetek fel...

Lassan felpillantottak, egyedül én nem, és megdöbbentette őket a látvány, az ég tengerkék színben ragyogott, és mintha angyalok szálltak volna a magasban, több ezer, mint ékes sirályok a tenger felett.

- Most nézzetek le...

Mikor lepillantottak nem az előbbi földet látták.... olyan volt mintha a levegőben állnánk, és láva vett körül minket. Nem éreztük a forróságot de mégis félelmetesen hatott. Minden halott volt... Mikor ismét az égre tekintettek az előbbi mesés látvány már nem volt ott, csak a koromfekete ég mely vad villámokat szórt megállás nélkül.

- Mi ez a hely? - rebegte Shiro miközben Mioba kapaszkodott.

Ekkor csettintettem az ujjammal és minden elsötétült, csak egymást láttuk.

- Elmesélem... Amiket most láttatok, azok emlékek.
- Kié...? - nézett rám Mio
- Emlékeztek... Mauren császár legendája... emiatt indultunk el együtt - sóhajtottam - mi van hogyha én azt mondom tudom a legenda igaz történetét? Mikor az a Succubus elvitt, akkor kaptam egy "csomagot", emlékeket. Még a nagy részük most is zavaros. De megpróbálom összefoglalni azt amit most tudok... Mio már elmesélte annak az embernek a legendáját aki szembeszállt az Istenekkel... és, hogy meg van az esély, hogy én vagyok az - sóhajtottam egy nagyot - és ez az esély most csak tovább emelkedett... ami nekünk nem egészen jó hír... Az emlékek amiket megkaptam, vagy az enyémek, vagy az övék. Nem tudom eldönteni. De Mauren császár és az-az ember egy és ugyan az.
- Hogy? - döbbentek meg érezhetően
- Mesélted - néztem Miora -, hogy nem tudták megölni, mindig újjá született. Nos, az "emlékeim" szerint, Mauren császár néven egyesítette a világot.
- Miért tette volna?
- Terve volt... mivel az idő neki nem jelent gondot, nem a mi léptékünkben gondolkodott... neki ezer év nem akadály... kitervelt mindent, és most akar visszatérni...
- Honnan tudod? - kérdezte Water
- Tudom... 12 őr őrzi az utat a testéhez... kettővel már találkoztunk...
- Akkor... Mauren kincse... maga Mauren?
- Már ha ez a neve - sóhajtottam - de igen... a "kincs" nem más mint az-az ember feltámadása aki képes szembeszállni az istenekkel... zűrös egy helyzet...
- Na várj... - vágott közbe Mio - ha meg van az esély, hogy te vagy "az az ember" akkor miért akarná újjá születni? Már megtörtént nem?
- Hogy is mondjam, fogalmam sincs most már hogy ki vagyok - mosolyogtam - de, mielőtt "meghalt" volna a lelke nyugvó állapotba került... az is lehet, hogy nem én vagyok az és csak engem használ mint egy testet, hogy elérje a célját...
- Akkor még inkább fel kell hagynunk a kereséssel, ha valóban feltámadna akkor biztos, hogy a világnak lőttek! Sajnálom Hector... de a testv- azonban itt belevágtam
- Mio... van még valami... "az" nem a húgom...
- He? - döbbentek meg
- Még nem végeztem a történettel... nekem is nehéz elhinni de... az emlékek alapján biztos vagyok benne... emlékszel a formámra, amit a hajón először vettem fel?
- Igen...
- Volt egy kaszám is...
- Volt. - bólintott Water
- Nos az emlékeim szerint annak a fegyvernek saját akarata van és énje. De az enyémnek nem volt... tehát "az" nem a húgom... hanem a fegyverem lelke...

Erre senki nem tudott mit mondani és kis várakozás után folytattam.

- Ezért is nem léphetünk most már hátra... nem emlékszel Mio? A klánod előttünk jár... a "testvérem" miatt az út őrzői tovább engedik őket! Ha megtalálják a testét előbb mint mi... és felhasználják maguknak... akkor a világnak valóban lőttek...!
- És ha mi találjuk meg előbb? - nézett rám szúrós szeműen Water éreztem hogy fél attól, hogy ha "újjászületek" nem teszem meg ugyan azt
- Akkor elpusztítjuk...
- Mennyi az esélye, hogy te vagy "az"? - nézett rám Mio

Ekkor csettintettem és azt a képet látták amit én is az álmomban, a 12 őr árnyát amiből 2őt felismertek és egy alakot aki egy trón előtt állt. Lassan felsétáltam, és pontosan beálltam úgy ahogy az alak. A hasonlóságot én nem láttam csak éreztem, de az arcukról leolvastam, hogy félelmetes látvány az egyezés mértéke.

- Attól tartok eléggé nagy... - sóhajtottam
- Mi lesz, ha végül meggondolod magad? - állt velem szembe Water
- Akkor... - emeltem fel lassan a kezem és mutattam rá, egyenesen a szemeibe nézve - TE fogsz megállítani - mondtam rideg és komor hangon és semmilyen habozás nem volt érezhető sem a hangomban sem a szememben.
- Az a halálodat jelenti - mondta azonnal szintén félelmetes elszántsággal
- Tudom... - mosolyogtam el magam a végén - tudom nagyon jól...

Ekkor hirtelen Shiro termett kettőnk között és széttárta a karjait.

- Hecy nem gonosz! Hecy nem fog olyat tenni!

A szavai még másodpercekig visszhangoztak majd Water és én is elmosolyodtunk majd szinte egyszerre bólintottunk.

- Nyugi - léptem közel és raktam a kezem a vállára - persze, hogy nem vagyok az - mosolyogtam gyengéden rá.

Ekkor Mio is oda jött és miközben a szemeimbe nézett azt mondta:

- Nem hiszem még most sem, hogy te lennél az. Lehet benned van, azt nem tagadom, te kétlem, hogy te lennél - mosolygott ő is - ha meg igen, majd én is szétrúgom a segged!

Erre mindannyian nevettünk egy jót azonban végül ismét komorabbra vettem a hangnemet.

- A probléma viszont ez... - csettintettem

A környék elmosódott és egy hatalmas, havas hegycsúcsot láttunk. Ahogy a környék közeledni kezdett, kivettünk egy gigantikus fekete foltot is a hófehér hegytetőn, és ahogy, mintha az égből közeledtünk volna, tisztább lett a kép láttuk hogy egy több ezres tömegből álló tábor az... valami ásatást csinálnak... A zászlókat Mio egyből felismerte...

- Ezek ők...
- Pontosan - bólintotam - előttünk járnak... ez Rjomasky szigete... 9000 méterrel a tenger felett... a harmadik őrt keresik...
- Milyen erősek ezek az őrök? - kérdezte Water
- Nem tudom... de akikkel eddig találkoztunk valószínűleg a leggyengébbek voltak...

Erre mindenki nagyot nyelt.

- El kell jutnunk Rjomasky-ra... meg kell szereznünk tőlük a "testvérem"...
- Ha nincs náluk... akkor az őrök sem segítik őket.
- Pontosan.
- Shiro nem érti... de Shiro is segít! - nézett ránk elszánt szemekkel
- Tudom - paskoltam meg a buksiját - és ne feledd... semmi őrültség!
- Um - bólogatott

A következő csettintésemre ismét a tóparton voltunk.

- Mielőbb indulunk annál jobb... ha el akartok búcsúzni Yve nénitől... akkor még most tegyétek meg.... - néztem közben Shirora - előbb kell megszereznünk a "kincset" mint nekik... - akasztottam a nyakamba medált - nem csak világunk sorsa múlik rajta... hanem a túlvilágé is...

Rengeteg új - és nem feltétlenül pozitív kicsengésű - újdonsággal szolgált számunkra Hector, miután sikeresen kijutottunk a barlangrendszerből és visszaértünk Mioékhoz.
Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy a helyzet komoly és igenis megvan az esély rá, hogy Hector legyen az... De arról is meg voltunk győződve, hogy nem lehet igaz. De ha mégis... Én megteszem, amit meg kell tennem... De remélem, nem szorulunk rá erre a végső megoldásra.
Mondandója végén az új útirány is kirajzolódott, Rjomasky felé kell vennünk az irányt.
- Hát akkor - ragadtam meg a szót - míg ti elkészültök/búcsúztok, addíg én engedelmetekkel a tó mélyén készülnék föl az utazásra. Ha készen álltok, gyertek csak vissza és szólítsatok. Engedelmetekkel - mondtam majd belevetettem magam a vízbe. Szükségem lesz minden erőmre, újabb utazás vár ránk, de ez korántsem nyűg, élvezem a világ felfedezését, bár a végzet ott lebeg felettünk... De igyekszem nem gondolni rá és a pozitív oldaláról megragadni a dolgokat. Most például a lehető legjobb, amit magamért illetve az egész csapatért tehetek, ha minél több erőt gyűjtök, így hát éber meditációba meredve süllyedtem, élvezve, hogy körülvesz a víz.

Shiro, Mio és én még egy éjszakát töltöttünk Yve néninél aki nem lepődött meg azon, hogy Shiro velünk tart. Az este kellemesen hűvös volt így én ismét a teraszon ücsörögtem az eget kémlelve. Shiro a gyerekekkel aludt, régóta játszott velük, ez az utolsó este, hogy még velük lehet. Magányos gondolataimnak Mio vetett véget mikor mellém ült.

- Látom jó kedved van - dőlt hátra
- Úgy is mondhatjuk.
- Pedig nem épp rózsás a helyzetünk.
- Nem is amiatt vagyok jó kedvemben - mosolyogtam folyamatosan
- Hanem?
- Nem elég az, hogy nézhetem a gyönyörű csillagokat egy ilyen kellemes estén?
- Végül is... igazad van... - nézett fel az égre
- Ráadásul te is itt vagy... - mondtam halkan
- Hogy? - kapta fel a fejét
- Miért vagy féltékeny Shirora? - folytattam, anélkül, hogy rá néztem volna
- Hogy mi?! - ült fel - Ki-kikérem magamnak!

Erre elnevettem magam.

- Akkor most is miért vagy elvörösödve? - pillantottam rá
- Nem vagyok!
- De-de...
- Nem is láthatod ebben a sötétben!
- A Hold szépen megvilágít... olyan vagy most mint egy angyal....

És valóban, ahogy a Hold ezüstös fénye beborította Miot, túlvilági szépségként hatott.

- Hü-hülye! - süllyedt vissza a nyugágyba mellettem magába temetve az arcát
- Mi a baj? - vigyorogtam
- Ne mondj ilyeneket! - suttogta
- Mert!
- Mert?
- Csak mert!
- Mert?
- Argh! Mert zavarba hozol és nem tudom mit gondoljak rólad! - bökte ki végül elfojtva a kiáltását.
- Most mit gondolsz?
- Se-semmit!
- Hazudsz.
- Semmi közöd hozzá!
- De igenis van, mert rólam gondolod.
- Akkor sincs!
- Mond ki!
- Nem!
- Mond ki!
- Nem mondom!
- Pedig nem nehéz.
- De!
- Akkor segítek!
- Hééé...! - kapálózott miközben áthajoltam fölötte és lenyomtam a vállainál fogva - mit csinálsz?! Ki esünk te! Eressz el!!!!!
- Szóval... mit gondolsz most rólam?
- Hogy egy erőszakos tuskó perverz vagy aki nem akar elereszteni és örömét leli abban, hogy lányokat molesztálhat!
- Öööö és ezen kívül?
- Tolakodó, ügyetlen, idióta vagy!
- Jó,jó elég körülírással, konkrét tényeket akarok hallani.
- Nem... - súgta
- Még mindig nem...?
- Nem-nem...
- Akkor elmondom én mit gondolok...

Válaszul csak bólintott egyet.

- Öntelt vagy... erőszakos... túlontúl... nincs humor érzéked, vagyis van de nem hagyod, hogy élvezz bármilyen poénos dolgot, csak én bánom és a fejem. Na meg a cipőd...
- Hmf...
- Még nem végeztem...
- Nem érdekel... - fordította el a fejét
- Nézz a szemembe...

Lassan végül rám nézett és egymás szemeibe néztünk majd folytattam miközben enyhült a szorításom és lassan elengedtem.

- Ráadásul mindig mindent úgy kell kihúznom belőled... bár kezdem azt hinni direkt akarod így... - kezdtem közelebb hajolni hozzá - ki nem mondod... rád kell "erőltetnem"... - hajoltam pár miliméterre az ajkaitól - a múltkor is... azon a szigeten... vagy a hajón... pont... így... - azonban mikor megcsókoltam volna végül elrántotta fejét oldalra.

Végleg elengedtem a vállait majd kissé csalódva épp fel akartam ülni teljesen mikor átfonta a karjait a nyakamon majd hirtelen magához rántott és megcsókolt. Hosszasan csináltuk, majd végül "elengedett".

- Nem csak te teheted meg.... - mondta kivörösödve
- Erőszakos... - mosolyogtam
- Hülye...! - karolt ismét át és csókolt meg újra

Az este további óráiban egymás ajkain csüngtünk majd elaludtunk. Hajnalodott mikor Shiro keltegetett, hogy indulni kéne, mielőtt a gyerekek is felébrednek. Végső búcsút vettünk Yve nénitől majd a tóhoz indultunk és a parton állva a vízre tettem a kezem.

- Remélem így is meghallja.

A vízhez érve megpróbáltam telepatikusan üzenni neki a víz hullámait használva.

- Water... ideje indulni.

Reggel volt. Nem tudtam, csupán éreztem. Éreztem, készen állok, és vártam Hectorékra.
Ahogy várakoztam, nézegettem, mintha valami sötét árnyat láttam volna néha fel fel tűnni a távolban...
Nem igazán foglalkoztam vele, nyilván csak a tó egy lakója, gondoltam, hisz ekkora vízben már élhetnek nagyobbacska lények.
Majd annál is inkább kevéssé kezdett foglalkoztatni, mert megéreztem Hector szavait, indulásra készek ők is. Indultam is volna felfelé, amikor is most már elég közel ismét feltűnt az as valami és elég méretesnek tűnt... De mostmár hangokat is hallottam:
- Értékes vagy... Értékesebb, mint azt hiszed... Szükségünk van rád... Kellesz nekünk... Veled legyőzhetetlenek lennénk... Fontold meg még egyszer... Nálunk van a helyed... És ezt te is tudod... Hiszen... GYILKOS VAGY... Várunk rád... Veled teljesek leszünk és nem lesz aki megállítson minket, főleg ha végre már visszatér a... -
Ennél a pontnál nem bírtam tovább, amilyen gyorsan csak tudtam kitörtem a vízből:
- HAGYJATOK BÉKÉN VÉGRE, ÉN MÁR VÁLASZTOTTAM! - ordítottam elkeseredetten, majd pedig nekiindultam, nem tudtam hova, csak el innen, el minél messzebb, a szelek szárnyán.
Kb. fél órába telt, míg kissé lehiggadva visszatértem, majd szinte várva a kérdéseiket útra készen jelentkeztem.

Water viselkedése zavarba ejtő volt de mikor visszatért úgy döntöttünk inkább nem faggatjuk. Srákány formában folytattuk tovább az utat. Míg Shiro előszőr remegve kapaszkodott belém mikor a levegőbe emelkedtünk hamarosan csillogó szemekkel nézelődött körbe és végül volt annyi bátorsága, hogy elengedjen. Ekkor telepedtem meg Water fején és halkan szólaltam meg, hogy csak mi halljuk.

- Látom valami még mindig nem stimmel... Emlékszem arra a formádra az erdőben... nem volt épp kellemes... ha miattunk... vagyis pontosabban... miattam vannak gondok... akkor most szólj... nem muszáj velünk tartanod... de ha annak a kettőnek bármi baja esik... - azonban nem fejeztem be a mondatom... vártam Water reakcióját

Miután visszatértem - kissé meglepően - szinte szó nélkül elindultunk, nem firtatták a kirohanásomat.
Az út egy részét már megtettük, mikor éreztem, valamelyikük a fejemen próbál elhelyezkedni. Először Shirora gondoltam, hisz ő először repült így velünk, de miután megszólalt, választ kaptam: Hector volt az.

- Látom valami még mindig nem stimmel... Emlékszem arra a formádra az erdőben... nem volt épp kellemes... ha miattunk... vagyis pontosabban... miattam vannak gondok... akkor most szólj... nem muszáj velünk tartanod... de ha annak a kettőnek bármi baja esik... -

Érezhető volt rajta, hogy bár aggódik értem, de ha kell, elpusztít...
- Nem... Nem tudom... - kezdtem én is halkan - nem hinném hogy a te közelséged miatt lenne... Hisz már... - álltam meg egy pillanatra, hisz én tudtam miért is lettem az ami vagyok, de ezekről az élményeimről nem beszéltem senkinek - én már döntöttem, nem is egyszer... De ott a víz alatt... Míg titeket vártalak... Valami... Valami nagy... Ismét megkörnyékezett... És az utolsó mondata... Arra tisztán emlékszem...
"Veled teljesek leszünk és nem lesz aki megállítson minket, főleg ha végre már visszatér a..."
Úgy érzem itt rád gondolt... Vagy legalábbis arra, ami talán te vagy... De nekem eszem ágában sincs meggondolni magam. Azthittem elég világosan kifejeztem már ezt, de úgy tűnik mégsem... Nem tudom mit kéne még tennem, de idővel talán kiderül, hogyan szabadulhatnék meg ezektől... Ezektől a nem tudom miktől. Az viszont elképzelhetőnek tűnik, hogy ha eljön az idő és te tényleg az vagy aki... akkor már nem egy csapatban fogunk játszani... - hagytam abba és merültem el a gondolatban, hogy mi lesz, ha egyszer tényleg össze kell csapnunk egymással...

- Tudom... - szólaltam meg pár perc csönd után - tudom hogy kétséges, hogy a végén is így fogunk beszélgetni - nevettem el kényszeredetten magam egy kicsit - amúgy... gondolod, hogy amit a víz alatt láttál... az egyik vezér lehetett? Nem zárhatjuk ki... - ekkor hátra néztem és láttam ahogy Mio magyarázza Shironak a tájat, a felhőket míg ő rendkívül élvezi a repülés élményét - egy kérésem azért lenne, fordultam hozzá ismét - kettőjüket védd meg... tőlem, tőlük, mindentől...

Ezek után ismét csöndben maradtunk, végül felálltam és a feje szélére sétáltam ahonnan egy rossz mozdulat és a mélybe zúgok, de egy légőrvény is lesodorhatott volna vagy ha Water tesz egy gyors mozdulatot az is a végemet jelentené.

- Mond... Elég magasan vagyunk... szerinted ha most leesnék innen minden megoldódna...? - kérdeztem komor hangon a mélybe bámulva és lassan kezdtem előre dőlni...

- Nem tudom, nem volt túl jól kivehető az alakja, de hatalmas volt, az egyszer biztos... Velük pedig nyugodj meg, nem lesz gond, de te is ott leszel még. Mert hiszek benne, hogy te is tudsz visszakozni az ellen amit nem akarsz... Tudsz tenni ellene... A magad kezébe tudod venni a sorsod. -
Ezután újabb rövid csend következett, majd éreztem, ahogy feláll és a fejem szélére megy. Hirtelen valami rossz érzés fogott el, de egyenlőre nem mondtam semmit. Majd megszólalt:

- Mond... Elég magasan vagyunk... szerinted ha most leesnék innen minden megoldódna...? - kérdezte komor hangon a mélybe bámulva és éreztem, ahogy a súlya kezd előredőlni...

Nem tétováztam és nem is tétovázhattam sokat, azonnal tettem egy oldalmozdulatot, amitől ő szépen visszahuppant a fejemre, majd hátraszóltam:
- Bocsánat, valami légörvény lehetett, igyekszem kikerülni ezeket - majd halkabban folytattam - Te őrült! Ezzel mit oldanál meg? A meghátrálás nem megoldás! Itt vagyunk, együtt fogjuk megoldani a dolgot! Most pedig ülj le szépen és inkább navigálj, innen már nem ismerem a terepet - mondtam kissé rendreutasítóan, de nem bántó szándékkal, remélve hogy megjön az esze.

- Heh - nyúltam el egy pillanatra a fején majd csöndben maradtam és kisvártatva folytattam - kössz.....

Aztán azonnal felültem és körülnéztem merre járhatunk. A tenger felett voltunk a nap már lemenőfélben volt, Mio és Shiro kezdtek alváshoz készülődni.

- Meddig bírod még? Ha akarod pihenhetünk, kell itt lennie a közelben valahol egy kis szigetnek... viszont ha éjjel is tovább megyünk... akkor holnap hajnalra elérjük a sziget déli csücskét...csak követned kell a Sourus csillagképet... amint kit lesz a Hold már látni fogod.

Hector kis magánakciója után tűnt csak fel, hogy elkezdett sötétedni. Szárazföld nem volt a láthatáron, de nem is volt túlzottan fontos.

- Meddig bírod még? Ha akarod pihenhetünk, kell itt lennie a közelben valahol egy kis szigetnek... viszont ha éjjel is tovább megyünk... akkor holnap hajnalra elérjük a sziget déli csücskét...csak követned kell a Sourus csillagképet... amint kit lesz a Hold már látni fogod. - mondta Hector miután ő is észrevette ezt a tényt.

- Semmi gond, még mindíg jól érzem magam, eleget pihentem az út előtt a tóban és nem csak azért mondom, hogy minél előbb odaérjünk.. Jó, nyilván ez is közrejátszik benne, de nyugodj meg, bírom a strapát, szóval te is nyugodtan aludj csak. Sourus csillagkép... Azt ismerem, így már nem lesz nehéz, ráadásul éjjel nehezebben vehetnek észre akiknek nem kéne, szóval tiszta haszon. Akkor hát jó éjt, reggel beszélünk. - fordítottam vissza a fejem és repültem tovább rendületlenül, ugyanakkor a hátamon alvók álmára is vigyázva.
A nap gyorsan eltűnt a horizonton, utolsó sugarai még narancssárgába borították a távoli messzeséget, majd beállt a sötét éjszaka és megjelent képzeletbeli iránytűm, a Sourus csillagkép.
Ennek alapján irányba álltam és halvány holdfényben megvilágítva folytattam utunkat. Az idő kellemesen hűvös volt, én is igyekeztem minél halkabban repülni.
Az éjszaka amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan fel is váltotta napkelte, én pedig épp landolni készültem, remélhetőleg a célszigeten.
- Hahó, álomszuszék banda, ideje felkelni, azt hiszem megérkeztünk -

Mikor reggel kinyitottam a szemem iszonyat fejfájás lett rajtam úrrá, úgy éreztem mintha széthasadna a fejem és sikolyok ezreit hallottam ismét. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra és igyekeztem lassan lélegezni. Élőszőr úgy tűnt nem segít de szerencsémre ha lassan is elmúlt. Nem tudom mennyire vették észre de Shiro oda jött:

- Valami baj van?
- Semmi, csak elfeküdtem a nyakam - mosolyogtam rá

Mikor körbenéztünk a vidék kihalt volt, a növények is kiszáradtak, és nem messze a parttól egy folyamatosan emelkedő hatalmas síkság terült el melynek végében a magasba emelkedett az útirányunknak számító hegy. A tetejét nem láttuk mivel a felhők eltakarták.

- Brr... már itt is meg lehet fagyni... hát majd még ott fent... - néztem fel
- Nem lesz kellemes... - állt mellém Mio
- Induljunk... ne vesztegessük az időt... - indultam meg végül - nem tudom milyen messze van, de még napnyugta előtt érjünk oda... holnap már el kéne indulni felfele...

Miután földet értem és mind felébredtek, Hectoron látszott, hogy valami most meg vele nincs rendben... Igyekezte palástolni, de látszott rajta...
*Talán kapcsolatban áll az én esetemmel?* - tűnődtem el miközben kicsit körülnéztünk. Az úticélunk egyeneses előttünk volt a kihalt vidék közepén.
- Ne aggódjatok, a melegségről majd én gondoskodok - alakultam vissza emberré - Csak legyen mit meggyújtani - mosolyodtam el, majd indultam többiek után.
Ahogy haladtunk a hegy irányába, csak nem hagyott nyugodni ez a dolog Hectorral, úgyhogy meg is nyújtottam a lépteimet és mellé siettem.
- Öhm, szóval... Valami történt veled miután felébredtél, jól gondolom? Nem akarok tolakodni, de megéreztem, hogy valami nincs rendben és az jutott eszembe, talán ennek köze lehet a velem történtekhez... Talán nem véletlenül ott és akkor "látogatott meg" az a valami. Bár lehet csak bebeszélem magamnak... De valahogy nem hagy nyugodni ez a gondolat... Te mit gondolsz, badarságokat beszélek, vagy... -

Kicsit előrébb siettünk Waterrel hogy Mioék ne hallják amiről beszélni fogunk.

- Nos, mióta az a Succubus meglátogatott vannak pillanatok mikor sikolyokat hallok, nem eggyet hanem több ezret. Meg azokhoz az emlékekhez hasonlóak villannak be mint amiket mutattam... teljesen véletlen történik, fogalmam sincs mi váltja ki, de egyenlőre nem vészes... - vallottam be végül

Ahogy sétáltunk hirtelen megálltam.

- Ti is halljátok? - néztem körbe azonban úgy tűnt ők semmire nem figyeltek fel
- Mi az ? - hegyezte Shiro is a fülét de az ő éles hallása sem jelzett semmit
- Mintha hallottam volna valamit...

A következő pillanatban a föld lazán remegni kezdett majd egyre erősödött végül egy hatalmas földrengés rázta meg a vidéket. Mikor abba maradt a hegyre pillanta félelmetes látvány tárult elénk. A hegy a lábánál mintha kezdett volna kettétörni...

- Te jó ég... mi folyik itt...? - ocsúdtam fel

Miután kicsit eltávolodtunk a lányoktól, kiderült, hogy valami tényleg történik Hectorral (is).
De nem volt sok időm ezen eltöprengeni, valami történt. Hiába, itt nem unatkozhat az ember.
Remegni kezdett a föld, méghozzá egyre erősebben, már talpon maradni is nehéz volt. Egy nagyobb rengéstől a földre bucskáztam, és csak ezután tűnt fel: a hegy mintha ketté akart volna törni.
*Hát ez meg? Talán megint a valami szörnyeteg bukkan elő földből? De ez túl erősnek tűnik ahhoz.*
- Hát ez meg mi a... - fordultam volna Hector felé, ekkor azonban a talaj nem bírta tovább alattam, egy pont embernyi méretű nyílásba kezdtem el zuhanni.
*Áhhh, hogy ennek is... De legalább...* - próbáltam valami "repülőalkalmatossággá" alakulni, de nem akart sikerülni... Mintha valami/valaki blokkolná a képességem...
*Na jó, csak nyugalom. Nem akar működni a képességem és a biztos halálba zuhanok...* - kezdtem el szinte beletörődni abba, hogy most tényleg bajba kerültem. Magma alá tekintve lassan látszódni kezdett a lyuk alja, halálom vélhető helye... Már épp elbúcsúztam mindentől amikor egy gyenge visszhang csapta meg a fülem:
*...ajándék...az ajándékod...használd...* - csengett halkan, majd elnémult.
Egyből leesett mire céloz, ami eddíg nekem eszembe sem jutott, lévén semmi mássá sem tudtam átváltozni.
*Egy próbát megér, hátha...* - kezdtem erősen koncentrálni, majd mielőtt örökre elnyelt volna a sötét üreg, angyalszárnyakon találtam meg a menekvésem és azonnal felfelé indultam. Sietnem kellett, mert érdekes módon úgy tűnt, mintha a járat a megnyílása után most szűkülni kezdene. A fal kiálló éles végei okozta vágásokkal mit sem törődve rontottam felfelé és jutottam ki véresre vágott testtel még mielőtt bezárult volna, majd felrepülve hirtelen elvesztettem az uralmat, így jobbnak láttam visszatérni a földre, egy csattanás kíséretében.
- Nem tudom mi folyik itt - mondtam zihálva, miközben próbáltam legalább az arcom megtörölni a vértől, de a föld mintha éltre kelt volna... - terültem el fájdalmasan.